Levéltári Közlemények, 90. (2019)
Magyar–német történetek (Ritter György: Hazáink. Német és magyar kényszermigrációs sors a második világháború utáni Magyarországon) Kiss András
ben mutatja be a kényszermigráció kapcsán hozott legfontosabb döntéseket és azok következményeit. Első olvasatra a téma szakértőjétől ennél hosszabb tanulmányt vártunk volna. Az előszóból azonban kiderül, hogy az első és a második rész valójában a bevezető tanulmány, ami tartalomjegyzéki megjelenésében kevésbé szerencsésnek és félreérthetőnek sikerült. A recenzens a fejezet néhány apró, de mégis fontos, a tartalmi jelentést és megértést befolyásoló (félre)értelmezésre hívná fel továbbá a figyelmet. Az első közülük még az előszóban található, ahol a szerző úgy fogalmazott, hogy az elűzések és jogfosztások során a hatalom által „érdemesnek tartott” elemek jutottak földhöz. Fontos azonban látni, hogy például szlovák–magyar viszonylatban a Felvidékről elűzött csehszlovákiai magyarok a magyar hatalom (értsd alatta: koalíciós kormányzat) szemében nem számítottak „érdemesnek”, különleges státusúaknak, ahogy ezt a szerző megfogalmazása sugallja. Természetesen lehettek és bizonyára voltak, akik gyorsabban és kedvezőbb helyen jutottak termőföldekhez, mint sorstársaik, általánosítás azonban az esetükben sem tehető. Ezenkívül a telepítések több tízezres létszámát célszerű nem „elemek”-nek nevezni, hanem rétegnek vagy csoportnak. Szintén apró pontosítással élne a recenzens, amikor az egyes jogszabályokat idézi a szerző. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 27-én kelt 4/1945. számú rendelete például a magyar kormánnyal egykor „kollaboráns” felvidéki német, magyar és szlovák személyeket egyszerűen „hazaárulóknak” titulálta, függetlenül attól, hogy annak volt-e bármiféle valós alapja. Mindez nyilvánvalóan ürügynek számított mindegyik érintett kormányzat kommunikációjában céljaik elérésére, azaz a kollektív büntetés elvének alkalmazására. Ezért célszerű a kifejezések és értékítéletek miatt az idézőjel használata, ami annak látszatát is kizárja, hogy a szerző azonosul egyik vagy másik fél álláspontjával. Nincs ez másként a magyar földreform-rendeletre történő hivatkozásnál sem. A németek kitelepítésének kérdése pedig köztudottan azért volt fontos, mivel a csehszlovák–magyar lakosságcsere folytán egyre kevesebb kiosztható földterület és ingatlan állt rendelkezésre az amúgy is többirányú migrációval sújtott és gazdasági gondokkal küzdő Magyarországon. A második fejezethez érve Ritter György egy Buda környéki község, Solymár szemszögén keresztül mutatja be a történteket Telepítések és telepítettek II. Migráció és kényszermigráció a Pilis-völgyében, különös tekintettel Solymárra (1940–1950) címmel. Mint ilyen, a szerző helytörténeti kutatásainak összegzését adja a témában, jóllehet már az elején leszögezi, hogy a kötet nem helytörténeti munka. Ezen keresztül megismerhetjük az első fejezetben vázolt események lokális (régióbeli) vetületeit és azt, hogy az elbeszélők számára mit jelent(ett) és milyen hazaképpel szolgál(t) Solymár. A kötet harmadik része az oral history módszerére építve sorra veszi a szerző által készített és válogatott interjúkat, szám szerint hat történetet. Némi félreértésre adhat azonban okot, hogy ez utóbbi – amúgy a könyv magvát jelentő – rész nem kapott fejezetszámot. Mindazonáltal a tanúk egyéni stratégiáját (életútját) és a csa-Irodalom 250
