Levéltári Közlemények, 89. (2018)

Irodalom - „Imperilizmus…” (Kommunista kiskirályok. Szerk. Majtényi György – Mikó Zsuzsanna – Szabó Csaba) Andreides Gábor

Magyarország egyik városában egy présházat átalakítva a vállalatigazgató nyara

lót építtet, amelynek avatására barátait, helyi hatalmasságokat invitál. A házszentelőn a vállalatigazgató mellett megjelenik a trösztigazgató

, a külkereskedelmi osztály

vezető, a város lapjának főszerkesztő

je, a tanács első titkára

– a könyv tanulmányaiból

megismert kommunista kiskirályok. A mulatozást azonban váratlan esemény zavarja meg mikor megérkezik a gyárigazgató

lánya és vőlegénye. A gyárigazgató nem nézi

jó szemmel a hosszú hajú egyetemistát, nem örül, mikor a fiatalok bejelentik, hogy együtt akarnak élni. Szó szót követ, heves vita támad apa és udvarló között, amelynek hevében a gyárigazgató

a házigazda vadászpuskájával lelövi a fiatalembert. A férfi

nem hal meg, de súlyos sérüléseket szenved. A bírósági tárgyaláson az eseménynél jelen lévő barátok vallomásai alapján a házigazdát enyhén, de gondatlan veszélyeztetés miatt mégis csak elmarasztalják. Az ügy akár itt véget is érhetne, azonban a megyei lap egyik újságírónője nyomozni kezd a számára nem teljesen „kerek” történet miatt. Ekkor kezd szembesülni mindazzal, ami a hetvenes évek kádári Magyarországára – jelen kötet által tárgyalt eseteire is – jellemző volt: a hatalmi összefonódásokkal és összejátszásokkal, a súlyos fenyegetésekkel, az eltussolásokkal, az egymásnak nyújtott kisebb-nagyobb segítségekkel és kölcsönös szívességekkel. A kötet „főszereplői” döntően nem magasan kvalifikált emberek. Többségében alacsony iskolai végzettségűek voltak, akik természetesen politikai és szakmai képzéseken részt vettek ugyan, de felsőfokú végzettséggel, sőt alkalomadtán érettségivel sem mindig rendelkeztek. E tekintetben talán érthető is jelen írás címében olvasható „imperilizmus” szó, amelynek helyes és érthető kimondása – az idézett kabaré szerint – Böndörös elvtárs feladata volt. Ennek a munka nehézségét mi sem mutatja jobban – továbbra is a három évtizedes kabaréjelenetet hívva segítségül –, hogy a „Nicaragua” szót példának okáért „a Kis Dezső őrnagy tudta a legjobban kimondani”. A kötet tanulmányai pontos látlelettel szolgálnak a kommunista Magyarország belső hatalmi mechanizmusáról. Tizenhét különböző életút, és mégis nagyon hasonló sors és életpálya. Lényegi különbség ugyanis nem sok van a „Párt kohójában” honvédelmi miniszterré „acélozódott” egykori kovácssegéd, a Kisköre közelében személygépkocsiból fácánra vadászó munkásőrparancsnok, vagy a súlyos alkoholizmussal küszködő tatabányai, várpalotai, zalaegerszegi titkárok között.

Összességében ugyanez elmondható a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vezérigazgatójáról („vörös báró”) vagy kollégájáról, a Mátraaljai Szénbányák Vállalat vezetőjéről. Az 1945 után berendezkedő új (kommunista) rendszer (régiúj) emberei voltak ők, a feltörekvő politikai elit tagjai, akiknek jelentős hatalmat biztosított az állampárt. Sokukról nagyon hamar kiderült, hogy életvitelük nem kizárólag a jóérzésű embereket zavarja, de az úgynevezett „szocialista erkölccsel” is teljes mértékben összeegyeztethetetlen. Abban, de csak abban az esetben, ha a viselkedési anomáliákat és kilengéseket már nem lehetett eltussolni, pártbüntetést kaptak, sokszor fizikai munkára vezényelték őket, ám nem egyszer az is elő fordult, hogy ezeket a büntetéseket néhány év múlva törölték. Irodalom

449