Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Nyolcasok a magyar történelemben - Romsics Ignác: 1938: az utolsó békeév
Bajorország fővárosában az ún. müncheni egyezmény aláírására. Neville A. Chamberlain (1869–1940) brit és Édouard Daladier (1884–1970) francia miniszterelnök, valamint Olaszország képviseletében Mussolini ebben hozzájárultak ahhoz, hogy a kért területeket Németország magához csatolhassa.1 A müncheni döntést megelőzően, 1938 augusztusában Hitler bizalmas megbeszélésre invitálta a magyar vezetőket, s a Szlovákia elleni katonai támadás fejében felajánlotta nekik a régi Felső-Magyarország egészét. Nem nagyon ismert, hogy sem a kormányzó, sem Imrédy Béla miniszterelnök nem vállalta az agent provoca teur szerepét. Később, amikor a revízió valóban napirendre került, és a magyar vezetés elégedetlenkedett az elért eredményekkel, Hitler szemrehányóan mindig azt emlegette, hogy annak, aki az asztalhoz akar ülni és enni akar, a főzésből is ki kell vennie a részét.2 A magyar katonai akció elmaradása miatt Csehszlovákia feldarabolása helyett Hitlernek meg kellett elégednie azzal, hogy egyelőre csak a németek lakta cseh területeket (Szudétaföld) csatolja a birodalomhoz. A müncheni konferencia, ahol erről döntöttek, Magyarországgal, illetve a csehszlovákiai magyar kisebbséggel közvetlenül nem foglalkozott. Az egyezményhez csatolt záradék viszont javasolta, hogy a magyar és a csehszlovák kormány egyezzen meg egymással a magyar kisebbséggel kapcsolatos vitás kérdésekben. Arra az esetre, ha ez három hónapon belül nem sikerülne, a négy hatalom újabb közös tanácskozást és döntést helyezett kilátásba.3 A magyar–szlovák tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban. A magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán először az egész magyarlakta határmenti sáv átadását követelte, valamint azt, hogy a szlovákok és a rutének lakta vidékeken rendezzenek népszavazást a hovatartozás kérdéséről. A szlovák küldöttek először viszont csak a magyar területek autonómiáját, s a második fordulóban is csak Csal -ló köz átengedését ajánlották fel. A további tárgyalások során a két álláspont jelentősen közeledett egymáshoz. A magyar fél a határ menti magyar sávra korlátozta igényét, amelynek túlnyomó részét – 11 300 km 2 -t – végül a szlovák delegáció is jogosnak ismert el. Továbbra sem tudtak azonban megegyezni a magyar nyelvhatár északi peremén fekvő városok – Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács – és ezek közvetlen környékének hovatartozásáról, ahol az 1910-es magyar népszámlálás általában abszolút vagy relatív magyar többséget, az 1930-as csehszlovák cenzus viszont mindenütt szlovák többséget mutatott ki. A müncheni megállapodás értelmében ezek után nagyhatalmi konferenciának kellett volna következnie, ám miután ezt Hitler elutasította, Anglia és Franciaország pedig érdektelenséget nyilvánított az ügyben, német–olasz döntőbíráskodásra került sor. 1938: az utolsó békeév 31 1 Diószegi István: Két világháború árnyékában. Nemzetközi kapcsolatok története 1919–1939. Budapest, 1974, 160–323. 2 Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919–1945 . 3. kiadás. Budapest, 1988, 186–195. 3 Halmosy Dénes (szerk.): Nemzetközi szerződések 1918–1945 . Második kiadás. Budapest, 1983, 442–446.
