Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Levéltári kutatások - módszertan és gyakorlat - Makó Imre: Az első világháborús veszteségkutatás forrásai a területi levéltárakban
Levéltári kutatások – módszertan és gyakorlat 192 de hiányosok maradtak a felkerült névsorok is. Az egyes helységek tényleges háborús veszteségéről általában nem készült átfogó, hivatalos felmérés. Az esetenként elvégzett adatgyűjtések többnyire a lakosság bejelentéseire hagyatkoztak, ezeknek objektív és szubjektív okok sora szabott korlátot: a név megörökítésében érdekelt hozzátartozók hiánya (különösen a nem helybeli illetőségű, egyedülálló segédek, gazdasági cselédek esetében), máskor az évek múlásával sem halványuló reménykedés az eltűnt visszatérésében, legalábbis a róla való végső lemondás fel nem vállalása. Nem hagyható figyelmen kívül a hatalmas véráldozatot végső soron értelmetlenül hozó társadalom kiábrándultsága sem, ami az egyre súlyosabb háborús nélkülözésekkel kezdődött, és amelyet a háborút követően hadigondozásra szoruló tömegek esetében még fokozott a kellőképpen meg nem oldott állami gondoskodás. Hódmezővásárhelyen, miután a város összveszteségéről csak becsült és egymástól lényegesen eltérő adatok álltak rendelkezésre, a készülő helytörténeti monográfia kapcsán, még az 1980-as évek végén, személyre lemenő adatgyűjtés indult. A direkt és indirekt módon elvégzett, teljes körű forrásfeltárásra törekvő kutatás révén mintegy háromezer, a háborúban, hadifogságban vagy ott szerzett betegségében később elhalt itteni lakos és innen elszármazott személy neve vált ismertté. (A helyi veszteséghányad megállapításakor az utóbbiakkal természetesen nem számoltunk.) A forradalmak és a román megszállás áldozataira is kiterjedő adatfeltárás további közel száz áldozatot regisztrált; ők kisebb részben vöröskatonák, többségükben pedig polgári áldozatok voltak. A gyűjtőmunka tapasztalatait összegezve, e dolgozat a területi levéltárakban elérhető forrásokat igyekszik számba venni. Elsősorban tehát az elsőfokú közigazgatási hatóságoknál keletkezett iratokat, ahol az ügyet indították, érdemben intézték, és végül irattározták. A konkrét példákat a források keletkezése idején önálló törvényhatósági joggal rendelkező, az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 62 ezer lakossal bíró Hódmezővásárhely esetéből vettük. A kutatás során az ügykörök és iratfajták felől közelítettünk az iratképzőkhöz, az egyes ügyiratok, nyilvántartások levéltári rendszeren belül elfoglalt helyéhez, miután a hatás- és feladatkörök helyi leosztása a közigazgatás azonos szintjén álló hatóságok esetében is eltérő lehetett. A módszer mellett szólt még, hogy a rendszerint több példányban készülő iratok – rendeltetésüknek megfelelően – elvileg több szerv irattárában is megtalálhatók. A feladatkörök mindenkor magasabb jogszabályokon alapultak, ezért utalunk a törvényi háttérre, az iratok keletkezését meghatározó rendeletekre, utasításokra. A kutatás szempontjából elsődlegesnek tekintett levéltári jellegű forrásokat hasznosan egészíthetik ki az egyéb adatbázisok, mint a hősi emlékművek, temetői nyilvántartások, fejfák, helyi kiadványok adatai, a családoknál fennmaradt dokumentumok. Kiemelten fontos szerepe volt a helyi jellegű sajtónak, amely – mint a korabeli tömegtájékoztatás egyetlen eszköze – a Magyar Vöröskereszt Egylet Tudósító Irodájának a hadügyminiszter által rendelkezésre bocsátott, illetve a rajta keresztül folytatott tábori- és hadifogoly-levelezésből nyert információkat megosz-