Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően - Székely Tamás: "Ad retinendam coronam". Az erdélyi szászok és a Habsburg-dinasztia kapcsolata a dualizmus korában (1867-1918)
1 hanem az „egykor volt aranykort” felfedező történetírói munkáságával is hozzájárult a modern erdélyi szász nemzeti öntudat megalapozásához. Pál Judit szerint a szász elit számára 1876 soha meg nem bocsátható sérelem maradt: „Miután Bécs részéről ebben [ti. az autonómia megvédésében] nem kaptak segítséget, egyre inkább eltávolodtak az osztrák állameszmétől és Németország felé tájékozódtak. [...] A dualista rendszert a szászok úgy élték meg, mint egy újabb eltávolodást a nyugati világtól, a német kultúrkörtől."" Ennek ellenére a leleményes szászok megtalálták helyüket az egységesülő magyar nemzetállamban. A közösségi jogaikat megkérdőjelező magyar nacionalizmus egy olyan liberális gazdaság-, társadalom- és kultúrfelfogással párosult, ami az egyén részére széleskörű önrendelkezést biztosított. Különösen azok számára, akik felhalmozott anyagi és szellemi tőkéjüknek köszönhetően élni tudtak az adódó lehetőségekkel. Az új körülményekhez történő alkalmazkodás azonban nem ment egyik napról a másikra.* 12 Az autonómia elvesztését követő másfél évtized sérelmi politikával telt el, és csak Tisza Kálmán miniszterelnök távozása után következett be érdemi fordulat. A dualizmus rendszerének stabilitását felismerő szászok 1890-ben egy új népi program keretében deklarálták politikai irányváltásukat. Ez lehetővé tette, hogy a Szász Néppárt képviselői kényszerházasságra lépjenek az uralkodó Szabadelvű Párttal, és a továbbiakban a rendszeren belülről keressék a szász érdekérvényesítés lehetőségeit. Egyik ilyen képviselőjük, a Nagyszebenben többnyire szolgalelkű magyarnak, Budapesten „vad szásznak” bélyegzett Oscar Meltzl könyvet is szentelt a szász-magyar kiegyezés ügyének.13 Meltzl szerint 1848-49 és a neoabszolutizmus időszakának történelmi tapasztalatai megmutatták, hogy a szászok hiába keresték Bécs pártfogását, ez soha nem járt tartós eredményekkel. Nézete szerint Budapesttel kellett megtalálni a közös hangot, hiszen „aki ilyen tapasztalatok után még mindig Bécs felé sandít, azon nem lehet segíteni. [...] nincs eshetőség, mely egy komoly politikust Bécsben arra indíthatna, hogy magát a maroknyi szász nép kedvéért exponálja” - vallotta Meltzl meggyőződéssel. A szász képviselő politikája azonban nemcsak Nagyszebenben és Budapesten, hanem Bécsben is visszhangra talált. Megelégelve az évtizedes ellentéteket, a szászföldi viszonyokat személyesen is ismerő Ferenc József finoman a magyar kormány tudtára adta elvárásait: „die Sachsen müssen unbedingt erhalten werden” - hangzott az üzenet.14 A Tisza-kormányzatot felváltó Szapáry Gyula vezette adminisztráció hamarosan „Ad retinendam coronam” ^ Pál Judit: Unió vagy „unificáltatás”? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867-1872). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010, 402. o. 12 Egry Gábor: Tradíció és alkalmazkodás: az erdélyi szászok politikai kultúrája a dualizmus idején. Múltunk, 2003. 2. sz. 112-158. o. 13 Oscar Meltzl: Az erdélyi szászok állása Magyarországban. Nagy-Szeben, 1878, 38-39. o. 14 August Jekelius: Hervorragender Siebenbürger Sachsen der Gegenwart. IV. Dr. Oscar Meltzl von Lomnitz. In Deutscher Volkskalender für 1907. Kronstadt, é. n. 125.0. Idézi Egry Gábor: Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és a szász nemzeti mozgalom kapcsolata a 19. században (1835-1914). Doktori disszertáció. Kézirat. ELTE BTK, 2006, 133. o. 45
