Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Irodalom
Irodalom médium, a film és az irodalom egymásra hatását szeretné bemutatni. E recenzió célja, hogy rámutasson, mennyiben sikerült a címben jelzett „kapcsolat”, az immanens filmtörténet felvázolása, és milyen továbbgondolása lehetséges e munkának. Először a terjedelmes kötet felépítéséről. A fent említett „műhely” korábbi munkáitól már megszokható, hogy filmes szakkönyveikben elengedhetetlennek tartják a vizualitást erősítő, „bizonyító erejű” képkivágatok közlését. Ezek nem illusztrációkként foglalnak helyet a kötetekben, hanem a szövegeket koherensen kiegészítve egyfajta tudományos lábjegyzetként. Gelencsér azonban félretette ezt, és az irodalmi metakritika felé mozdult el. Ráadásul a rá oly jellemző szuggesztív, esszéisztikus stílusát is a szögre akasztotta, legalábbis a kötet első részében. A könyv ugyanis két „belső” (ugyanazon) filmtörténetet dolgoz fel. Az elsőben (Korszakelemzések) hét fejezeten keresztül „szárazabb” motívum-analíziseket követhet az olvasó, míg az Esettanulmányokban már a szerzőre jellemző esszéstílusban kilenc munkával találkozhatunk. Érdemes megjegyezni, hogy a mű szerkezete ideális - ez főleg a szerkesztőknek, Varga Balázsnak és Pápai Zsoltnak köszönhető -, az olvasót a krónikái jellegű, korszakelemző főszövegben mandzsettacímek, életrajzok, míg a függelékben példás film- és bibliográfiai jegyzék segíti. A Forgatott könyvek inkább gyűjteményes munka, mint monográfia. Ebben hasonlít a szerző utóbbi években megjelent köteteihez. Még az egységesnek tűnő első rész is előzőleg megjelent vázlatok és tanulmányok bővített verzióját teszi ki,3 a második részben közölt esettanulmányok pedig szinte vállaltan korábban megjelent esszék átszerkesztett közlései. Az alábbi elemzésben a kötet néhány motívumával együtt haladva bontjuk ki megjegyzéseinket. Gelencsér bevezetőjében - a recenzensnek némiképp csalódást okozva - leszögezi, hogy a film és az irodalom kapcsolataként elsősorban adaptációtörténetre gondolt. Pedig a filmrendezők és írók között létrejövő alkotói munka a szerzői művek egész sorát eredményezte, amelyek kétségtelen nem tartoznak az adaptáció definíciójába. A magyar filmnek a könyv által is tárgyalt időszakában Hernádi Gyula és Jancsó Miklós párosa, avagy a Csoóri Sándor - Kosa Ferenc - Sára Sándor triója által forgatott szerzői művek jelentették ezt a kooperációt. Talán emiatt jogos lenne az elvárás, hogy ne csak az adaptációk kerüljenek terítékre. De ne ugorjunk ennyire előre. Gelencsér korszakelemzéseinek célja a kultúrpolitika és a formatörténeti folyamatok leírása, tematikus, stiláris összegzése, esettanulmányaival pedig a poétikai megoldások felfejtését vázolja fel. Arra a kérdésre keresi a választ, miképpen függnek össze a filmek formai világai a kulturális funkcióval (22. o.). Indoklása szerint az irodalom társadalmi-kulturális közvetítői, más szóval képviseleti funkciót töltöttek be a 20. század közepén, amelyet a hatalom ellenőrizni is tudott, s ^ Uő: A koalíciós időszak adaptációi (1945-1948). Muszter, 2011. 7. sz. http://www.filmkul- tura.hu/archiv/muszter/cikk_reszletek.php?cikk_azon=1053 (Utolsó letöltés: 2016. augusztus 20.) 382
