Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Irodalom
Irodalom ni”, politikai nyomásgyakorlással oly módon hurcoljanak meg, hogy a bíróság objektívnek tűnő eljárás során elítélhesse, amit a későbbiek során a politika kiaknázhat. Az a kérdés, hogy csak a hatalom gyakorlói, azaz a megbízók, vagy az eljárásban részt vevő jogászok is bűnösen cselekszenek-e, már régóta a téma vitatásának meghatározó eleme. Witold Kulesza a Schauprozess gegen polnische Offiziere als Element des stalinistischen Terrors in Polen („Lengyel tisztek elleni kirakatper mint a sztálini terror eleme Lengyelországban”) című tanulmányában például ezzel a kérdéssel is foglalkozik. Sok bíró mentegetőzését, miszerint ők Sztálin befolyása alatt meg voltak győződve a perbe fogottak bűnösségéről, a szerző nem fogadja el. Ugyanakkor Leonid Luks a Der Stalin-Kult und die Moskauer Schauprozesse 1936-1938 („A Sztálin-kultusz és a moszkvai kirakatperek, 1936-1938”) című írásában nagyon meggyőzően mutat rá arra, hogy akkoriban a megvádoltak maguk is olykor meg voltak győződve a saját bűnösségükről. Ismert, újra és újra előkerülő legenda a Rajk-per átörökítésével kapcsolatban, hogy a korábbi belügyminiszter Sztálint még a vesztőhelyen is éltette, ez azonban - egyetértve Gyarmati György kiváló tanulmányában írtakkal - valószerűtlennek tűnik. Azt az állítást, hogy minden bizonnyal inkább az hangzott el: „Nem erről volt szó, elvtársak”, jóval valószínűbbnek tartom. A politikai perek ilyen módon - ha nem is kizárólagosan - a totalitárius hatalmi önkény lényeges elemét jelentik. A történelmi példák változatosak. A kötet előszava megemlíti például a Jeanne dArc vagy a Jan Hus, de az Alfred Dreyfus elleni pert is, habár az utóbbi nem a szovjet diktatúrával összehasonlítható államban zajlott le. A rituális gyilkossági perek, mint például a tiszaeszlári 1882/83-ban, besorolhatók a politikai perek hosszú sorába. A kötet olvasása során mindenesetre gyorsan világossá válik, hogy az összes szóba kerülő per vagy persorozat rendelkezik közös vonással: mindegyikük közös forgatókönyv alapján zajlott, és majdnem mindegyikük azonos időintervallumban. A Szovjetunióra történő utalás a címben ezt sajnos csak részben magyarázza, e perek ugyanis nem csak a szovjet rendszert, hanem sokkal inkább annak kifinomult változatát, a sztálinizmust jellemezték. Ebből adódik az is, hogy végeredményben Sztálin írta ezt a közös forgatókönyvet, és majdnem minden esetben ő rendelkezett arról, hogy az eljárásokat a megfelelő formában folytassák le. Végül is minden politikai kirakatper a bolsaja csisztkát, az 1936-1938 közötti nagy sztálini tisztogatást követte. Leonid Luks, az Eichstätti Egyetem Közép- és Kelet-Európai Kortörténeti Tanszékének professzor emeritusa, tanulmányának bevezető fejezetében a csisztkával foglalkozik. Teljesen nyilvánvalóan sikerült kimutatnia, miért tudott Sztálin ilyen mértékben tombolni anélkül, hogy ellenállásba ütközött volna. Luks a Sztálin által üldözött egykori bajtársak és forradalmi hősök - Georg Orwell Állatfarm)ának híressé lett birkáira emlékeztető - magatartásának okait már Leninnél látja. Idézi Georgij Fedotov orosz filozófust és történészt (21. o.): „Lenin olyan politikus-generációt nevelt fel, amely annak elvi amoralizmusa, a személyi tisztesség és méltóság elutasítása révén minden nemes rezdülés létrejöttét csírájában elfojtotta a bolsevizmusban. Hóhérokat 372
