Levéltári Közlemények, 87. (2016)

Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően - Cieger András: Legitimációs problémák az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezésben

Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően

működő politikai rendszer könnyebben vívhat ki támogatottságot és a legitim hatalom is nagyobb eséllyel válhat hatékonnyá, stabillá. Ebből a szempontból vizsgálva a kiegyezés utáni kormányzat működését, azt állapíthatjuk meg, hogy a rendszer amúgy is törékeny legitimációs bázisát a kormányzati reformok lassúsága, az elitet megosztó torzsalkodások, az egyre mélyülő morális válság tovább csökkentette. Tisztában voltak ezzel maguk a kormányzat szereplői is: körükben a csalódás általánosnak mondható. Háromévi kormányzás után például a kultuszminiszter, Eötvös meglehetősen elégedetlen volt az addig elvégzett munkával: „Én már sokszor gondolám, vajon az ily viszonyok között, mint a miénk, nem éppen jelen kormányunk-e a legjobb, azaz oly kormány, mely nem kormányoz. Sok betegségben legjobb, ha a beteget természetére bízzuk s ez a mi kormányrendszerünk” - írta naplójába.42 43 Lónyaynál, a volt pénzügyminiszternél és miniszterelnöknél is kimutatható ugyanez a csalódási folyamat. 1873-ban megjelent könyvében hosz- szabban írt a Deák-párti politikusok kiegyezés körüli reményteli várakozásairól és az azt követő kiábrándulásról: „Képesek voltunk-e a magyar államot az alkotmányosság és a rend követelményei szerint szervezni? Nem követtünk-e egyben- másban hibás irányt? Úgy hiszem, mindnyájunkat terhel kisebb-nagyobb mérvben az elkövetett hibák és mulasztások tudata, mert nagy az ellentét 7 év előtti várakozásaink és a jelenlegi helyzet közt... Haladt-e szellemileg, felvirágzott-e anyagilag az ország? Az eredmények nem adnak e kérdésekre kedvező választ.”41

A rendszert kialakító elit tehát csalódott saját magában. Tisztában volt azzal, hogy nagy feladatot vállal 1867-ben, ám bízott a liberális elvek megvalósíthatóságában és a nemzeti összefogásban. Abban, hogy előfeltevéseik többsége utópiának bizonyult, természetesen külső körülmények is közrejátszottak: az 1873-as nemzetközi pénzügyi válság lefékezte a gyors gazdasági növekedést és jelentősen hozzájárult a hazai belpolitikai rendszer instabilitásához. Ennek ellenére az elit tagjai saját magukat hibáztatták a negatív jelenségekért, a korszak politikusainak naplói, levelei telve vannak keserűséggel az 1870-es években. A kormányzati tisztségeket betöltők néhány év alatt elfáradtak, megkeseredtek és távoztak az ország vezetéséből. A végső állomást az önálló Deák-párt megszűnése és az új kormányzópártba való beolvadása jelentette 1875-ben.

Tisza Kálmán kormányra kerülésével a belpolitikai stabilitás, sőt már-már a mozdulatlanság (quieta non movere) időszaka jött el Magyarországon. A korábbi korszakra jellemző nagy reformelképzelések és elvi viták helyett a pragmatikus (mérsékelt, „állagőrző”) szabadelvűség jellemezte a politikát. A Tisza-korszak alatt elfogadott több mint 600 törvény döntő része a gazdasági életre vonatkozott. A boldog békeévek nyugalma és a gazdasági prosperitás érezhetően megnövelte a kiegyezéses rendszer stabilitását is.

43 Eötvös József: Naplójegyzetek, 1870. nov. 8. Történelmi Szemle, 1978. 2. sz. 405. o.

43 Lónyay Menyhért: Közügyeinkről. Budapest, 1873. 1-2. o.

20