Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Közlemények - Fejér Tamás: Az erdélyi fejedelmi kancellária regisztrumvezetési gyakorlata a 16 században
Fejér Tamás: Az erdélyi fejedelmi kancellária regisztrumvezetési gyakorlata a 16. században küldött). Az is bizonyos, hogy ez a taksa az iktatást végző hivatalnokok részére nem elhanyagolható bevételi forrást jelentett. Talán ezzel magyarázható, hogy az egyes liber retusokban több kézírással találkozunk, azaz minél többen igyekeztek az iktatási díjból részesülni. Úgy tűnik, hogy a királyi könyvek vezetésének felvigyázása a secretarius hatásköre alá tartozott, esetenként ő kapta meg a regisztrálási díjat, ugyanakkor annak megadásától fel is menthette a feleket. Lényeges volna azt kideríteni, hogy a nihil dedit alatt minden esetben elmaradt a díj kifizetése, vagy azt ilyenkor a secretariusnak adták, az iktatást végző hivatalnok pedig csupán azt jelölte, hogy ő abból nem részesült. Ugyanis a jegyzetek tanúsága szerint a taksa megfizetése igen gyakran elmaradt, ez pedig arra enged következtetni, hogy a regisztrálási díj megadása nem volt elengedhetetlen feltétele az iktatásnak. Már-már követhetetlennek tűnnek tehát azok a szabályok, melyek szerint vezették a liber regiust: egyfelől volt díja a regisztrálásnak, másfelől akkor is iktattak, ha a felek azt nem adták meg, ugyanakkor az is bizonyos, hogy nem minden regisztrálandó szöveget vezettek be. Az ellentmondás viszont feloldható, ha a nihil dedit jegyzet alatt minden egyes esetben azt értjük, hogy a regisztráló nem kapta meg munkadíját (ti. azt a secretarius szedte be), és nem azt, hogy a regisztrálásért a felek nem fizettek (utóbbira vélhetően csupán akkor került sor, amikor a secretarius elengedte a díjat). Ez pedig egyidejűleg arra is választ adna, hogy mely szövegeket nem másoltak be a királyi könyvbe: azokat, melyekért a felek nem fizették meg a regisztrálás díját. Más szóval, mivel a kormányzat egyébként sem arra törekedett, hogy minden szöveget regisztráljon, voltaképpen a felek belátására volt bízva, hogy élnek ennek előnyeivel, vagy sem. S mivel az oklevél kiállítás költségei amúgy is jelentősek voltak, nem kizárt, hogy többen nem éltek a lehetőséggel, mások pedig azt nem is tudták volna megfizetni. Összegzésül tehát megállapíthatjuk, hogy a nagyobb fejedelmi kancellárián kibocsátott de gratia oklevelek közül csak azokat iktatták, amelyek esetében az oklevélnyerő fél igényelte a regisztrálást, illetőleg kifizette az ezért járó díjat.68 A kancelláriai hivatalnokok által a bejegyzésekhez fűzött, a fentiektől eltérő jellegű - és zömükben Báthory Zsigmond liber retusaiban fellelhető - jegyzetek nem csupán a királyi könyvek vezetésével kapcsolatos ügyvitel, hanem az egész kancelláriai ügyintézés megismeréséhez is hozzásegítenek. E jegyzetek közül a leggyakoribbak azok, amelyek - néhány esetet kivéve - a fejedelem parancsára a bejegyzés szövegén végzett javításokra, módosításokra utalnak: pl. Correcta ex commissione illustrissimi principis eodem die, quaere inferius in hoc ipso libro,69 Correcta est haec donatio iussu illustrissimi principis,70 Correcta ex speciali mandato illustrissimi attam az Deáknak egy tallért." SzT, 1993. 946. 68 Minden jel szerint a Bécsben vezetett magyarországi királyi könyvekbe való regisztrálásnak is volt dija, de az alábbi adat e tekintetben nem egyértelmű: ugyanis jóllehet, hogy Zula Boldizsár eperjesi polgár a város 1558. augusztus 17-i címerlevelének a királyi könyvbe való bevezetéséért 1 forint 50 dénárt számított fel, de minthogy az oklevél szövege nem került beiktatásra, „vagy a regestrator vagy pedig Zula csapta be a várost." Vö. Iványi, 1911. 28-31. 69 ErdKirKv, 2003-2005. 1/2.105. 70 ErdKirKv, 2003-2005. 1/3.366. 13
