Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - „Vedd ezeket az iratokat..." jubileumi kötet az ELTE levéltár szak alapításának hatvanadik évfordulójára.
Irodalom reformot követően 2002-ben bevezették a kreditrendszerű képzést, majd 2006-tól a bolognai rendszerű struktúrára való átállás következett. A kredites rendszerű, illetve az alap- és mesterképzés felépítésének ismertetése kitölti a bevezetés második felének nagy részét, azonban az ezeket összekötő, a folyamatot igen közelről ismerő szerző rövid kommentárjai beszédesen árulkodnak az időszak során sűrűn végbement változások által szükségessé vált hatalmas szervezőmunkáról és a felmerülő problémákról. Bár, mint már esett róla szó, a tanulmány egy része korábban már megjelent, közlését mindenképpen indokolja, hogy áttekintő képet nyújt a levéltárosképzés elmúlt időszakáról, így kiváló alapot ad a kötet gerincét jelentő 32 visszaemlékezéshez. Az eredeti elképzelés is ezekre kívánta helyezni a hangsúlyt, és a végeredmény — úgy vélem — igazolja az elképzelés jogosságát. A szerkesztők bevallása szerint a fő szempont a visszaemlékezők felkérésekor az volt, hogy lehetőleg minden korszakot és területet lefedjenek, és így a szakon végzettek mellett olyanokat is felkértek, akik oktatóként vettek részt a levéltárosképzés mindennapjaiban. A visszaemlékezőktől a felkérőlevélben azt kérték, térjenek ki arra, miként kerültek kapcsolatba a levéltár szakkal, milyen emlékeket őriznek a diákéveikből, tanáraik közül kik voltak meghatározóak számukra, valamint hogy az itt szerzett tapasztaltok miként hasznosultak későbbi pályájuk során. Azoknál pedig, akik oktatói tevékenységet folytattak, ez kiegészült az ekkor szerzett tapasztalatokra való rákérdezéssel. A bevezetőben is utalnak rá, hogy a felkértek körének összeállítása nehéz feladatot jelentett. A megkeresések eredményeként a szerzők névsorában végül nem csupán a szűkebb levéltáros szakma és az oktatásban aktívan résztvevők, hanem a magyar történettudomány több, a szakot elvégzett jeles képviselője is helyet kapott. A kiemelés ebből a sorból önkényes lehet csupán, de mindenképpen megemlítendő R. Várkonyi Ágnes professzorasszony — a sort megkezdő — írása. Visszaemlékezése révén a képzés hőskorába nyerhetünk bepillantást. Oktatóként is végigkísérte a szak történetét a levéltáros tanulmányait 1960-ban megkezdő Bertényi Iván, így bízvást azok közé sorolható, akik a legnagyobb rálátással rendelkeznek a levéltárosképzés elmúlt ötven évére. Emellett még Bak Borbála — a tőle megszokott rendkívüli precizitással és határtalan kedvességgel megírt — visszaemlékezését, illetve E. Kovács Péter fergeteges humorú írását emelném ki. A számos szerző természetszerűleg meglehetősen eltérő módon fogalmazta meg gondolatait a szakon töltött évekről és az ott szerzett tapasztalatokról. A sokszínűség ez esetben határozott előnye a kötetnek. Az írások szerkezete és tartalma beszédesen árulkodik szerzőjük személyiségéről, ha úgy tetszik, „rájuk lehet ismerni" belőlük. Ezek döntő többségéről elmondható, hogy nem csupán érdekes, hanem egyúttal élvezetes olvasmányt is jelentenek. Számos anekdota és személyes történet is hozzájárul ahhoz, hogy átfogó kép alakuljon ki az olvasóban mindarról, hogy mit is jelentett levéltáros hallgatónak lenni az elmúlt hat388