Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Irodalom - GARADNAI ZOLTÁN: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968). Budapest, 2008. 514 o. (Ismerteti: PRITZ PÁL)

Irodalom úgy bocsátanak útjukra, hogy nemhogy tárgy-, de még névmutatót sem találunk bennük. Itt most a tárgymutató megléte okán is örvendhetünk. Ám mi (tudjuk: evés közben jön meg az étvágy) még több tartalmat adtunk volna a Függelék eme részének, és hogy a legkirívóbb hiányt tegyük szóvá, a függetlenség témáját is mutatóztuk volna. Hiszen ez volt az a szempont, amely igencsak izgatta a francia diplomatákat, és a historikus számára is nyilvánvalóan sokat mondó kérdésnél álltunk meg egy pillanatra. A kötetben Charles De Gaulle tábornok diplomatáiról van szó. A tábornoknak, mint jól tudjuk, 1958-ban lett elege a francia demokrácia slamposságából, tehetetlenségéből; 1958-tól 1969-ig az V. köztársaság elnöke, tehát könyvünk időszakában ő a franciák államfője. Egy életre lelkébe égett a Vichy-i korszak szégyene, a francia nagyság visszaálmodója volt, ám nem délibábkergető fantaszta, hanem tudott is tenni annak érdekében, hogy nemzetének gyermekei ismét büszkék legyenek franciaságukra. De Gaulle kemény nacionalista volt, ám nem a múltba ragadt reakciós nacionalista, hanem olyan, aki tisztában van azzal, hogy éppen akkor szolgálja leghívebben nemzetét — és egyben Európát —, ha tovább építi a francia-német megbékélés folyamatát. Éppen jelen kötet „nyitó esztendejében", 1963-ban kötött a Német Szövetségi Köztársasággal barátsági szerződést, amely a védelmi miniszterek háromhavonkénti, a vezérkari főnökök kéthavonkénti találkozóját irányozta elő. A mából visszapillantva nem nehéz meglátni, hogy e megállapodás olyan hasznos lépés volt, amely nem csupán a két nemzetnek vált javára, de a majdani, ha úgy tetszik, a mai Európát is építette. A francia diplomácia tehát e megállapodással is az európai Európa megvalósulásához akar közelebb jutni. Volt ennek a politikának egy jó adag Washingtonés egy jó adag Moszkva-ellenessége — és magától értetődően ez utóbbi okán vizsgálja a francia politika: vajon a szovjetek szövetségeseiben — tehát köztük bennünk, magyarokban is — van-e készség, hajlandóság, erő valamiféle önállóságra, függetlenségre? A kötet is az mutatja, hogy valami e tekintetben szerényen, 1968-ra, a kötet záró esztendejére pedig egészen számottevő módon formálódott a könyv összeállítója által választott periódusban. Ám — és a kötet bizony ezt is nagyon hitelesen, a tények konkrétságával mutatja — mázsás ellensúlyok béklyózták az ilyen irányba történő elmozdulást. Itt most első helyen nem arra a közhelyre gondolok, amely szerint Kádár János rendszere a külpolitikában Moszkvával való mennél nagyobb összhang demonstrálásával (lehet ezt akár szolgaiságnak mondani, szokták gyakran így fogalmazni, tettem magam is néhány írásomban) vásárolta meg azt a szabadságot, amely révén ez az ország, tehát hazánk lett a tábor legélhetőbb helye. Inkább most az ideológiai koloncra, a rögzült politikai sémák okozta bénultságra, az 1956. évi magyar forradalom örökségének megkerülhetetlenségére, a mérhetetlenül túlcentralizált döntési mechanizmusra, és egyáltalán nem utolsó401