Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - HEGYI KLÁRA: A török hódoltság várai és várkatonasága. Budapest, 2007. 1632 o.(Ismerteti: Sz. SIMON ÉVA) 319

Irodalom Ferdinando Marsigli jóvoltából sokkal több defter maradt fenn, mint a többiből. A 17. század anyaga pedig, mint már említettük, az adminisztráció változása miatt minden területen tökéletlen. Az adattárból a források majdnem teljes hiánya miatt egészen kimarad a Szerémség és a Dráva-Száva köze. A feldolgozás így megáll a Drávánál és az Al-Dunánál. Az egyes váraknál egységes rendszer szerint a következő adatok szerepelnek: a vár nevének alakváltozatai és az erődítmény típusa (kale, palanka), török kézen töltött ideje, majd a haderejéről fennmaradt források időrendben, pontos jelzettel és utalással az esetleges kiadásra. Az így egymás után sorban közölt defterek esetében a szerző mindig pontosan meghatározza az adott irat típusát, keletkezésének idejét, tartalmát és ismérveit. A katonaság létszámának megállapítása során megadja a listán szereplő, majd pedig a ténylegesen jelen lévő és külszolgálaton járó katonák számát és — a számunkra különös módon a sereg tagjai között felsorolt — vallási alkalmazottakat. Majd röviden értékeli a forrás adatait, megjelölve az előző forrás éve óta beállt változásokat, a katonák mozgásának mértékét és okát, valamint a balkániak arányát. Ezután minden esetben csapatnemenként veszi sorra a várvédőket, megadva számukat, elöljáróikat név szerint, egységeiket, zsoldjukat, vallásukat, ha a forrásban szerepel, pénzügyi vállalkozásaikat, családi állapotukat stb. Minden esetben figyelmeztet, ha egy lista töredékesen maradt fenn. Mind a tanulmánykötet, mind az adattár használatát a kötetek belső borítóján található, a hódoltság várait, úthálózatát és vízrajzát szemléltető térképvázlat teszi könnyebbé. Hegyi Klára jelen kiadványa a hódoltságkutatás egyik nagyon fontos és mindeddig többnyire csak periférikusán kezelt területét, a török végvárrendszert és elsősorban annak katonai állományát dolgozta fel minden részletre kiterjedő figyelemmel, megszüntetve ezzel a magyarországi végvárkutatások eddigi viszonylagos féloldalasságát. Megközelítésmódja, források iránti alázata és éles lényeglátása a Fekete Lajos által teremtett iskola hagyományaiból építkezik és még generációk számára szolgálhat példával. Művével nem csak a hódoltság 16-17. századi történelméről alkotott képünk vált jóval árnyaltabbá, hanem a nemzetközi oszmanisztika is gazdagodott. Sz. Simon Éva 326