Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - HEGYI KLÁRA: A török hódoltság várai és várkatonasága. Budapest, 2007. 1632 o.(Ismerteti: Sz. SIMON ÉVA) 319

Irodalom denie. A téma szempontjából a legértékesebb forrásnak a tartományi haderőről negyedévenként, a zsoldfizetést megelőzően elkészített zsoldlisták (mevádzsibdefterek) bizonyulnak, de a mustrajelek sajátos tartalma miatt a korai évtizedekben még ezek esetében is bizonytalanságokkal kell számolnunk. 1569-ig ugyanis — mint megtudhatjuk — nem jelölték a frissen szolgálatba álló katonák neve mellett azt, ha azért nem kaptak zsoldot, mert kinevezési iratuk még nem készült el. így ők a lista szerint ugyanúgy hiányzónak látszanak, mint azok, akik valamilyen okból már elhagyták a várat. Ezt a néhány százalékos pontatlanságot a forrásadottságok miatt azonban nem lehet korrigálni. Azoknak a várvédőknek az esetében, akiknek zsoldját nem a tartományi kincstár fizette, hanem más forrásból, pl. helyi bevételekből, kollektív birtokok jövedelméből vagy a központi kincstárból származott, a források hézagosabbak, nem mindig biztosítanak folyamatos nyomon követést, vagy éppen feldolgozhatatlan mennyiségben tartalmaznak vegyes, más területre vonatkozó adatokat. Ezért a szerző ritkán talált olyan évet, amelyben a különböző módon fizetett várkatonaság különböző forrásokban megjelenő létszámadatai összeadhatók. További problémát jelentett az, hogy a 17. századra a jövedelemgazdálkodásban és az újraelosztási rendszerben beállt változások hatására az oszmán bürokrácia nagymértékben átalakult. Az ennek nyomán létrejött új írásbeli divat a várkatonaságról szóló irattípusoknak a forrásértékét is lényegesen lecsökkentette. Adataik erre az időre rendetlenné, megbízhatatlanná váltak. Ez a jelenség a tímár-defterek esetében már a 16. század legvégétől megfigyelhető, a zsoldlisták adataiban csak 1630 körül tapasztalható. Mindezen nehézségek ellenére Hegyi Klára a kötet harmadik fejezetében hatalmas forrásbázison elvégzett kutatások alapján, minden eddiginél pontosabban mutatja be a magyarországi várkatonaság létszámadatainak változását. A forrásokról szóló fejezet további erénye, hogy minden egyes forrástípus bemutatása után időrendben felsorolja az elemzésekhez és a II—III. kötetben található adattárhoz felhasznált dokumentumok jelzetét, pár szóval leírva a defterek tartalmát is. Ezzel nemcsak az olvasó számára könnyíti meg a lábjegyzetek használatát, hanem a későbbi kutatásokat is segíti. Szép gesztus, hogy ezekben a listákban Hegyi Klára minden esetben megjelöli azokat a dokumentumokat, amelyek mások — mint például az Isztambulban őrzött pénzügyigazgatási iratokból az első nagy hungaricagyüjtést végző Káldy-Nagy Gyula vagy a temesvári anyagot szisztematikusan kutató Fodor Pál — korábbi gyűjtéséből származnak. A kötet második fejezete az adattár használatához nyújt történeti hátteret. Részletesen, fejlődésmenetén keresztül mutatja be a hódoltság védelmére kialakított oszmán várrendszert. A szerző külön foglalkozik a török védelem alapjául szolgáló, 1521 és 1566 között magyar kézből megszerzett várak (kale) és az 1540es évektől meginduló saját várépítések (palánka) problematikájával. Részletezi az új építkezések során megfigyelhető hármas törekvést: a határok védelmét, amit a határvárak egyenlő távolságban álló többrétegű gyűrűjével kívántak biztosítani, 321