Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - Anjou-kori Oklevéltár, XXVI. (1342). Szerk.: PITI FERENC. Budapest-Szeged, 2007. 622 o.; Anjou-kori Oklevéltár, XXVII. (1343). Szerk.: PITI FERENC. Budapest-Szeged, 2007. 708 o. (Ismerteti: PAPP RÓBERT) 310

Irodalom A változtatások megtételére Piti Ferenc (az MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tagja) vállalkozott a kérdéses év okleveles anyagának összegyűjtésével és sajtó alá rendezésével. Ahogy a köteteket kézbe veszszük, két dolog azonnal felkelti figyelmünket. Az egyik egy kisebb, de annál praktikusabb újítás. A példányok gerincén a kötetszám mellett az évszám is feltüntetésre került. A másik dolog, ami szembetűnik: a kötetek terjedelme. A XXVI. kötet (1342) 621 oldalon 681 regesztát tartalmaz, több mint 150 oldalnyi mutatóval, míg a XXVII. Kötet (1343) 707 oldalon 870 regesztát foglal magában, és bő 180 oldalas a mutatója. Ezek mellett mindkettőben helyet kapott egy 40 oldalas jegyzék is, ami összefogja a szerkesztő által használt és ismert forráskiadásokat, valamint a kötetekben használt rövidítéseket és jeleket. Habár a sorozat eddig bevett szokása az volt, hogy az első kötet után csak minden tizedik kötetben foglalták össze a felhasznált forrásmunkákat, és a többi példányban csak az újonnan kiadott vagy felfedezett forrásközléseket említik meg, addig a nemrég megjelent két kötetben szerepel a teljes bibliográfiai lista, így azt kell feltételeznünk, hogy ezentúl a Lajos-kori kiadványok mindegyikében meg fog jelenni egy-egy ilyen (az esetleges bővüléseket is magában foglaló) jegyzék. Ezzel viszont az a probléma, hogy míg a minden tizedik kötetben öszszegzett bibliográfia esetében jól nyomon követhető, hogy melyek a legteljesebb jegyzékek, addig ez a megoldás ezt nem teszi lehetővé. Érdemes lenne fontolóra venni azt a lehetőséget, hogy minden kötetben csak az adott évhez használt forráskiadványok kerülnének feltüntetésre, míg a tizedik kiadványokban továbbra is megjelenne a felhasznált munkák összegzése. így az a kutatói kívánalom sem csorbulna, hogy szükség esetén ne kelljen azokat a példányokat keresgélni, amelyben összegzőén szerepelnek a felhasznált forrásmunkák. Ráadásul a sorozat példányainak könnyebb használhatóságát még tovább növelnék. Továbbá egy szerkesztésbeli változtatásnak köszönhetően a tárgyalt kötetek kevesebb regesztát tartalmaznak, mintha az oklevéltár eddig megjelentetett kiadványainak példája szerint készültek volna. A Károly-kori kötetekben az úgynevezett említő okiratokat kiemelték azokból az oklevelekből, amelyekben megőrződtek, és ezek külön regesztaszámot kaptak. Minthogy ezek más formában nem maradtak fenn, ezzel az eljárással számszerűbb képet kaphattunk az adott év okmányterméséről, de ezzel egy adott oklevél teljes tartalmát több regeszta elolvasásával ismerhettük csak meg. Azonban ez az eljárás megnövelte a kiadványok terjedelmét, amit kismértékben az is fokozott, hogy az említő okiratoknak szintén volt egy rövidke apparátusa, hiszen a fenntartó oklevél regesztaszámára mindenképp utalni kellett, és olykor a bibliográfiai adatot is feltüntették. A Piti Ferenc szerkesztésében megjelent kötetekben nincsenek kiemelve ezek az oklevelek, de a kötetből mégsem hiányoznak, mivel a fenntartó diplomák részeiként kerültek be. Nem lehet elhallgatni, hogy bár ennek a megoldásnak van pozitívuma, hátránya is akad: az, hogy az egyes években kibocsátott iratok pontos számát így már csak nehezebben lehetne rekonstruálni, és 311