Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Közlemények - MISKOLCZY AMBRUS: A felvilágosodás és a liberalizmus között. A modern magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről" avagy Kossuth Eperjesen (Önrecenzió?) 135

Közlemények lépett fel, azzal hatott és némileg foglya is lett. Kossuthtal szemben is így akarta fölényét érvényesíteni, mintha a Pesti Hírlap szerkesztője is az ő teremtménye lett volna. Kossuth viszont a folytonosság jegyében vágott vissza: „Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik."

8 Jellemző, hogy a Széchenyi-mítosz igazi klasszikusa, Kemény Zsigmond inkább Kossuth felé hajlott, miközben ő is őt akarta démonizálni. Paradox módon Kossuthnak is óriási szerepe volt abban, hogy a rövid, fényes és diadalmas reformkor mítosza rögzüljön a történetírásban, részben az ő már elöljáróban idézett hitvallása ellenében, amelyet történeti munkában először én idéztem. Hiszen természetes, hogy történelemalakító nagy emberekhez, azok nemzedékéhez kötünk korszakokat, és annyi nagy ember egyszerre nem volt a magyar glóbuszon, mint az 1830-1840-es években. így a magyar történetírás — sokáig — megmaradt azon hagyománynál, amely a reformkort az 1825. évi diétával indítja, ugyanakkor jelezve, hogy az igazán szabadelvű reformelképzelések 1830 után jelentkeztek. Ezt a historiográfiai hagyományt még Horváth Mihály alakította ki 1864-ben kiadott Huszonöt év című összefoglaló munkájában, amelyben azért az indító időpont 1823. Szekfű Gyula volt a nagy átértékelő, de valójában a Széchenyi-mítoszt öntötte némileg új formába. Sémái világosak. De egyre metaforikusabb fogalmazási módja szépen érzékelteti, hogy mennyire tisztában volt azzal, hogy a séma csak eszmei eszköz a történeti valóság jellemzésére, és ez sokkal gazdagabb, hogysem hagyná magát beszorítani bármi sémába. Kosáry Domokos a lényegre tapintva hangsúlyozza: „Szekfű koncepciójának fő hibája az, hogy a régit egyoldalúan eszményítve a felvilágosodást a libertinizmussal és egyben az erkölcsi és társadalmi hanyatlással azonosítja."

9 Valóban, Szekfű kellő élvezettel ecseteli a felvilágosodással járó frivolitásokat, és kellő élvezettel bélyegezte meg azokat. Mégis úgy érzem, a Magyar történet nagy erénye egyfajta polifónia, amelynek érvényesítése során a történetíró olykor saját előítéleteit is megkérdőjelezi. Emberábrázolása, szintetikus látásmódja miatt a nagy historikusok közül Micheletvel rokonítható. Csak míg Michelet a forradalom-vallás jegyében járt el, Szekfű annak olykor vulgaritásba hajló kritikáját képviselte. Ellentmondásai egy önmagával és anyagával vívódó szellem ellentmondásainak is tekinthetők. Ugyanakkor számos példát hozhatunk fel arra, hogy a megjelenítés művészete bűvészkedésbe játszik át. A magyar felvilágosodást sem ítélte el egyértelműen: „A hazai jelenség nem lehet oly komplex, mint nyugati testvérei"; egyrészt azért nem, „mert aránylag kis népnek homogénebb viszonyaiból nőtt ki, mint a nyugati mozgalmak", másrészt azért nem, mert „a régi kultúra erős páncélként nyomta maga alá feltörekvő újat," és így ez „csak láthatatlan erekként szűrődött össze itt-ott földalatti tóvá, békében megvárva, míg valami földrengés vagy más erő 8 KOSSUTH, 1925.419-420. 9 KOSÁRY, 1996.37. 138