Levéltári Közlemények, 78. (2007)

Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - IRODALOM - Bertényi Iván: Georg Scheibelreiter: Heraldik. Wien-München, 2006 / 177–181. o.

Irodalom szagban, Svájcban, valamint Itáliában fordul elő, míg a nyugat-európai heraldikában ritkább, más megjegyzést nem fűz hozzá. A szerző — számos más heraldikushoz hasonlóan — azt vallja, hogy a keresztek közül csak azok tekinthetők mesteralakoknak, amelyek minden oldalukon érintkeznek a pajzsszéllel (84.). így a kettőskereszt értelemszerűen a címerképek sorába kerül (86.) A keresztek felsorolásában említi a „kettős (vagy lotharingiai)" változatot, de nem szól arról, hogy ez a történelmi magyar címerben előfordul. Ugyanakkor a 85. oldal ábráján két külön rajzként szerepel a kettőskereszt (hosszabb alsó vízszintes szárral — patibulummal — és rövidebb felső szárral — titulussal), valamint a lotharingiai kereszt (egyenlő hosszú felső és alsó vízszintes szárral). A címer leírás gyakorlására szolgáló színes címerábrák közt a 196. oldal 90. ábráján látható (jelenlegi, de korona nélkül megjelenített) magyar címer egyenlő hosszúságú felső és alsó vízszintes szárral szerepel, ezt a 203. oldalon a „megoldókulcs" ezüst pátriárka keresztnek blasonálja. Ez a terminológiai bizonytalanság nem annyira a szerző rovására írandó, sokkal inkább annak a különböző heraldikai íróknál eltérő szóhasználatnak tudható be, amelylyel a nyugat-európai szakirodalom a kettőskereszteket általában megnevezi. A rangkoronákat ismertetve (110-111.) megkülönbözteti egymástól a hercegi kalapot és a hercegi koronát. (Az előbbi homlokabroncsát hermelinszegély takarja.) Hazai heraldikánkban — tekintettel a magyar hercegi családok csekély számára -— nem divat az ilyen különbségtétel. Az egyházi rangjelvényeket bemutatva (111-112.) megelégszik a történeti korok szokásainak az ismertetéseivel, a 20. század változtatásaira nem tér ki. A címerhasználat kezdeteiről szólva (122-124.) Pastoureau-hoz hasonlóan ő sem fogadja el bizonyítottan legkorábbi címerábrázolásnak Gottfried (Geffroy) Plantagenet (ti 151) Le Mans-ban őrzött síremlékfiguráját. Annyiban azonban óvatosabb francia kollégájánál, hogy a Vermandois-címert sem nevezi meg legkorábbi ismert címerként, helyette általában utal a pecséteken ránk maradt korai címerábráknak a (pecsétnyomó elkészülte idejének ismeretlen időpontja miatti) bizonytalanságaira, és — konkrét legkorábbi címer megnevezése nélkül — a 12. század második negyedét tekinti olyan időszaknak, amelytől kezdve (technikai értelemben) már címerekről beszélhetünk. A legkorábbi, általa ismert, fennmaradt címereslevelet Bajor Lajos 1338-ban állította ki. (Ábráját is közli a 126. oldalon.) Amint tudjuk, a legkorábbi magyar címereslevél 1326-ban kelt; ez azonban nem pajzsra festett címert adományoz, mint 12 évvel később a császáré, hanem sisakdíszt, amelyet akkor magyarul címernek neveztek... A magyarországi címeresleveleket azon hasonló franciaországi és angliai források csoportjához számítja, amelyek a címert (a német gyakorlattal ellentétben) az oklevél szélére festették. A címerszimbolikáról szólva a francia és a magyar terminológiánál szélesebb körűnek tekinti a célzatos (allusiv) címerek csoportját (148-149.). Ide sorolja a történeti eseményre, különleges tettre, hűbéri kötelékre, meghatározott patrónusra utaló, sőt a politikai célzatot tartalmazó, és így az igénycímereket is. E 180