Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Az „ismeretlen” Széchényi Ferenc „ismert” munkálata a Habsburg birodalom hungarizálásáról / 13–53. o.

Közlemények rabbi művekben az alkotmányvédelem és a reform szükségességének elismerése az alapvető mozzanat, és valamiféle társadalmi méltányosságra való törekvés, igaz, egyre inkább a fennálló rendi viszonyok kereteinek elfogadásával. Az idős Széchényi alkotmányvédő tevékenységére csak újabban hívták fel a figyelmet egyik 1817. évi kéziratának kiadásával.

15 Ebben is él még az eszme: az alkotmány lehet csak a reform alapja, a reformé, amelynek gondolatát aztán később valóban elhárította. Marad a kérdés: miért esett ki a történelmi emlékezetből az az óvatos reform tervezgetés, amely valamit még továbbéltetett az 1790-es évek elejének törekvéseiből? Ha a feledés okait keressük, óhatatlanul felötlik: lehet, hogy az alkotmányvédő mozzanat nem tetszett a historiográfiai közvéleménynek. Szekfű Gyula reformkonzervatív átértékelésében az alkotmányvédelem a liberalizmushoz kapcsolódik, és bár az 1920-as években, miközben a Három nemzedékben elmarasztalta a liberalizmust, valamiféle keresztény rendi alkotmányosságot szorgalmazott a szovjet kommunista rendiség ellenében,

16 amelyhez később a történelem eljuttatta őt is. A magyar rendi alkotmányosságot éppúgy negatív jelenségként ítélte meg, mint a szélsőséges abszolutizmust. Széchényi Ferenc szépen beleillett volna a reformkonzervatív szemléletbe, de talán éppen az itt közlésre kerülő munkájával zárta ki magát eleve onnan. A Csekély vélekedések ugyanis Schmerling összbirodalmi alkotmányosdiját előlegezheti meg, ha félreértjük. Mert kétségtelen, hogy Széchényi összbirodalmi alkotmányosságot igenelt, de viszonossági alapon. Jellegzetes juste milieupolitika ez, avant la lettre. A francia forradalom — fejtegeti Széchényi — világra hozta a szabadság és egyenlőség eszméjét és igényét, ezek után államférfi nem úszhat az árral szemben, hanem azon kell munkálkodnia, hogy a „népek általános feszültségét, ami a rend teljes felbomlásával" fenyeget, „megfelelő korlátok közt tartsa és okosan vezesse" — a törvényhozás együttműködésével. A kérdés nemcsak az lehetett Széchényi számára, hogy mindezt hogyan és miként lehet kivitelezni, hanem egyáltalán hogyan és miként lehet előadni. Mert József nádorral még lehetett beszélni, de fivérével, Őfelségével már kevésbé. Igaz, nem engedett a kemény centralizáció csábításának. Még trónörökösként is viszolygott a rendhagyó megoldásoktól, nehogy ellentétes, rendhagyó megoldásokra ösztönözzön. Amikor 1791-ben az udvari konferencián az egyik lelkes jozefinista államtanácsos úgy nyilatkozott, hogy „az egész Monarchiában egy törvény, egy Isten és így tovább kell legyen", a trónörökös a jegyzőkönyvben a következőket fűzte hozzá: „ami aztán a legrosszabb lenne, Gallia példája is bizonyítja".

17 Az alkotmány szó pedig annyira ingerelte, hogy később, amikor orvosa az ő egészségének konstitúciója iránt érdeklődött, dühbe gurult, és megtiltotta neki a konstitúció említését. Elege volt a magyar diétákból. Széchényi 15 POÓR, 1997. 325-334. i6 SZEKFŰ, 1924.33. 17 Sándor Lipót főhg. nád. ir., 1926. 324. 16