Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - KÖZLEMÉNYEK - Majtényi György–Mikó Zsuzsanna–Szabó Csaba: Az átmeneti levéltár. Lehetőség, amely Magyarországon is majdnem mindenkinek kedvező volna / 3–12. o.

Közlemények Nagy-Britanniában az átmeneti levéltárak alapításának gondolata szintén már közvetlenül a második világháború után felmerült. Az országos levéltár (Public Records Office) végül Hayes-ben, London mellett 1950-ben alakított ki e célra egy raktárépületet. Az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában az új intézmény megteremtése 75% körüli költségmegtakarítást eredményezett, és az átmeneti levéltárak egyaránt tehermentesítették a kormányzati szerveket és a történeti levéltárakat. A német Zzvischenarchiv a Bonn melleti Hangelar/St. Augustinban és a Berlin melletti Dahlwitz-Hoppegartenben összesen 200 000 ifm iratot fogad be, a francia Dépőt de Préarchivage Fontainebleau-ben 280 000 ifm elhelyezésére alkalmas, az angol Records Centre Hayes-ben 300 000 ifm irat befogadására képes. Az átmeneti levéltárak elhelyezésére jellemző, hogy azokat többnyire a főváros határától nem messze (például Fontainebleau — Párizs, Hayes — London, St. Augustin — Bonn, Dahlwitz-Hoppegarten — Berlin vagy Suitland — Washington mellett), esetenként annak külvárosában — vasúton vagy közúton jól elérhető helyen — alakították ki. Belgiumban, az Egyesült Királyságban és Norvégiában már meglévő épületet kaptak ezek az intézmények, az egykori NSZKban és Malajziában viszont új épületet emeltek, Kanadában, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban mindkettőre volt példa. A francia Jelenkori Levéltári Központ (Centre des Archives Contemporaines — CAC) Fontainebleau-ben működik, és 1969 óta őriz iratokat. A CAC a Nemzeti Levéltár része, annak felügyeletével látja el tevékenységét, ugyanakkor azon belül önálló, független egység. Itt találhatóak a francia központi közigazgatási szervek 1958 utáni iratai a Parlament, a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium iratainak kivételével (utóbbi szervek önálló szaklevéltárakat működtetnek). Mivel a francia úgynevezett levéltári missziók és az „átmeneti levéltár" tevékenysége szorosan összefügg, a missziók az átmeneti levéltárak feladatainak jelentős részét átvállalják, ennek megértéséhez feltétlenül szükséges az Európában párhuzam nélküli missziók bemutatása. Franciaországban, ellentétben más országokkal, a közigazgatási gyakorlatból lényegében hiányzott a használatban lévő akták, ügyiratok rendezése, ezért az állam fontosnak tartotta, hogy a Nemzeti Levéltár tartósan jelen legyen a minisztériumokban. Ezek az úgynevezett levéltári missziók az elmúlt ötven évben jelentős változáson és fejlődésen mentek keresztül. Egy 1936. évi kormányrendelet már előirányozta egyfajta „összekötő ügynökségek" felállítását a francia minisztériumokban. A megvalósulás azonban 1952-ig váratott magára. A második világháború után keletkezett anyagok terjedelmét látva Charles Braibant, a Nemzeti Levéltár akkori igazgatója úgy döntött, hogy a Belügyminisztériumba delegálja a Francia Levéltári Igazgatóság (Direction des Archives de Francé — DAF) egyik képviselőjét. Korábban kizárólag az Igazságügyi Minisztériumban dolgoztak levéltárosok. Az 1950-es években sorra jöttek létre a levéltári missziók, 1953-ban a Munkaügyi Minisztériumban, 1954ben az Oktatásügyi Minisztériumban, 1955-ben a Pénzügyminisztériumban, 6