Levéltári Közlemények, 76. (2005)
Levéltári Közlemények, 76. (2005) 2. - IRODALOM - Szende László: Horváth Richárd: Győr megyei hatóságának oklevelei, 1318–1525. Győr, 2005. (A Győri Egyházmegyei Levéltár kiadványai. Források, feldolgozások, 1.) / 280–284. o.
HORVÁTH RICHÁRD GYŐR MEGYEI HATÓSÁGÁNAK OKLEVELEI (1318-1525). Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár, 2005. 162 o. (A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, feldolgozások, 1.) A magyar középkorral foglalkozók mindig is érdeklődéssel fordulnak az új forráskiadványok felé, különösen akkor, ha egy olyan társaság fémjelzi ezt, amelynek tagjai már bizonyítottak. A Győri Egyházmegyei Levéltár idős és fiatal munkatársainak ilyen jellegű tevékenysége nem lehet ismeretlen a korszakkal foglalkozó történészek számára, a jelen kötetet jegyző Horváth Richárd is számos tanulmányt publikált, többek között Várkeszőről, a Chernél családról, Gyügye község történetéről, illetve az iskolai levéltár rendezéséről. A kötet egy új, ezzel a kiadvánnyal induló sorozat első tagja, amelynek célkitűzéseit a bemutatandó kötet is teljesen egyértelművé teszi. Tömör, lényegre törő történeti áttekintés - amelynek sokrétű ismeretanyagát az oklevelekből nyerték után következik az oklevelek szakszerű kiadása. Az adatok gyors keresését mutató segíti. Az Előszóban Horváth röviden áttekinti a középkori témájú források kiadásának 20-21. századi történetét, amely olykor nehézségektől sem volt mentes, ugyanakkor az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott a megyei vonatkozású oklevélkiadványok száma. Szakály Ferenc Tolna megyét, Piti Ferenc és C. Tóth Norbert Szabolcs megyét feltáró munkái már kijelölték a követendő utat. Horváth Richárd több „újítást" vezetett be. Egyrészt a nyomtatásban napvilágot nem látott okleveleket teljes szöveggel adta ki, másrészt igyekezett minden olyan mandátumot összegyűjteni, amelyek címzettje Győr megye hatósága volt. A forrásfeltáró munka nehézségeire a szerző is rávilágít: a kézirat lezárása után is kerültek elő újabb diplomák - ezek már csak pótlásként kaphattak helyet. Horváth megragadja a lehetőséget, amikor közli Győr megye 1518-as rovásadó összeírását. Az első pillanatban kissé önkényesnek tűnő lépésre a szerző megfelelő magyarázatot talál: a dikajegyzék ugyanis tökéletesen térképezte fel a járáshálózatot, így a megyei igazgatástörténet fontos dokumentumává vált. Szakszerű kiadására annál is inkább szükség volt, mert az eddig töredékesnek hitt lajstrom adatait eddig csak Szávay Gyula 1896-ban megjelent alapján lehetett használni. Az oklevelek kiadásánál a szerző azokat az alapelveket követte, amelyeket legutóbb Tringli István és Szovák Kornél fogalmazott meg a Fons hasábjain. Az oklevelek feldolgozása során Horváth határozott célként tűzte ki, hogy az adatokból az archontológiai kutatás is profitáljon, ezért a kötetben a megyésispánok, alispánok, szolgabírák 1301 utáni adatsora is helyet kapott. Engel Pál nagyszabású műve e legutóbbi tisztség ismertetésére nem tért ki, éppen ezért üdvözölhetünk minden olyan munkát, amely tovább finomítja az általa megrajzolt képet. Az adattár összeállítása során Horváth számos olyan kérdésre figyelt fel, amely a győri püspök örökös ispáni jogának kronológiai és politikatörténeti vonatkozásaira irányult. A következő nagyobb lélegzetű fejezetben Horváth a győri püspökök örökös ispánságát mutatja be. Az intézmény történetét Hajnik Imre dolgozta fel még a 19. század végén. A tisztségben a világiak mellett fokozatosan tűntek fel egyházi személyek, a 13. században Esztergom és Zágráb, a 14. században Nyitra és 280