Levéltári Közlemények, 76. (2005)

Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. - IRODALOM - Lakatos Andor: Forintos Attila: A székesfehérvári székeskáptalan, adattár 1777–2004. Szerk. Csurgai Horváth József, Mózessy Gergely. Székesfehérvár, 2005. (Alba Civitas Történeti Alapítvány [Acta] közlemények 1.) / 232–234. o.

Irodalom ságán kívül a kanonokok életrajzi adatait is külön csoportban hozza. 1989-ben jelent meg Beké Margit munkája Esztergomi kanonokok 1900-1985 címmel, amely Kollányi Ferenc kanonok korábbi munkáját folytatta a kanonoki életrajzok megírásával, valamint közlésével. Végül az 1998-ban megjelent levéltár-ismertető, az A Kalocsai Fő-székeskáptalan Levéltára című könyv is tartalmazta a káptalan tagjaival kapcsolatos archontológiai és életrajzi adatokat. Látható tehát, hogy a most napvilágot látott munkához hasonló káptalani adattár az utóbbi hat évben nem jelent meg, és hasonló kötet írására viszonylag ritkán vállalkoznak. Nem véletlen, hiszen igen nagy munkaigényű műfajról van szó, és ezt a szolgai munkát, vagyis a történeti adattárak aprólékos összeállításának fáradtságát bizony kevesen vállalják, annak ellenére, hogy az eredmény kétségtelenül igen hasznos a különféle kutatások szempontjából. A kiadó, az Álba Civitas Történeti Alapítvány (ACTA) céljairól szóló bevezető sorokat olvasva irigylésre méltó, hogy ez az alig egyéves alapítvány már második kiadványát bocsátja útjára, elősegítve ezzel Székesfehérvár és régiója történetének kutatását, és egy új várostörténeti monográfia születését. A fehérvári káptalan adattárát néhány rövid fejezet vezeti be, elsőként a székes-káptalan történetéről (ez Potyondy Imre kanonok munkája az 1970-es évek elejéről), majd az első kanonoki kinevezésekről és a káptalani stallumokról. A bevezető célja, hogy megadja az alapvető adatokat a káptalan történeti elhelyezéséhez. Megtudhatjuk, hogy a káptalant 1777. július 12-én alapították, és a testület kezdetben hat-, majd 1841-től nyolctagú volt. Jövedelmét négy uradalom bevételei biztosították: Pákozd, Etyek, Gyúró és Sóskút. A káptalan fedezte a székesegyházház fenntartását, belső felújítási, karbantartási munkáit, felszerelését. Kezelte a különféle egyházi- és kulturális célú kegyes alapítványokat, arra külön hivatalt hozott létre. A kanonokok anyagi támogatással, illetve személyesen is közreműködtek a szemináriumi oktatásban, és az egyházmegye központi hivatalainak élén, valamint tanácsadó testületként segítették a püspökök egyházkormányzati munkáját. Anyagi téren 1945-től változtak meg a lehetőségek a közel 9000 katasztrális holdas birtok elveszítésével, jogilag pedig a II. Vatikáni zsinat rendelkezéseit követő új Egyházi Törvénykönyv hozott jelentős változást valamennyi magyarországi káptalan életében. Feladataik ekkortól kezdődően elsősorban liturgiái funkciókra szűkültek, és a főpásztorok tanácsadóiként lehet még ezen kívül a kanonokoknak szerepe. A kanonokok kinevezésében, a testület alapításában, létszámának meghatározásában a főkegyúri jog részeként természetesen nagy szerepe volt a magyar királyoknak, így a kinevezések is a királyi jogkörhöz kötődtek. A kanonokok döntő többsége haláláig maradt a káptalan tagja, ott - az üresedéseknek megfelelően az egyes stallumok betöltésével fokozatos léphettek előre. A székeskáptalanok hagyományos, ún. oszlopos stallumain kívül (nagyprépost, olvasókanonok, éneklőkanonok, őrkanonok) az idősebb és ifjabb mesterkanonoki stallumok, illetve a főesperességek (székesegyházi, budai) következtek, amelyek elnevezései azután az egyház-igazgatási átszervezés következtében változtak, végül VII. és VIII. stallumra módosultak. A kanonokok közül három fehérvári püspök (Farkas Imre, 233