Levéltári Közlemények, 76. (2005)
Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Horn Ede számvetéseiből, 1850–1851 / 105–131. o.
Miskolczy Ambrus: Horn Ede számvetéseiből 1850-1851 nyomán - demokratizálta, valamint a megyéket jobban alárendelte az immár felelős kormánynak. Jellemző, hogy 1850 körül a megyerendszer kritikusai is - mindenekelőtt Eötvös József és Kemény Zsigmond - az erőszakkal felszámolt intézmények pozitív mozzanatait emelték ki. Horn Ede a jelen és jövő számára kívánatos követelményét vetítette a múltba: „Magyarország feladata lett volna, hogy politikai jelentőségének minden erejével Osszausztria érdekeit szolgálja, ennek kormányát alkotmányosságra szorítsa, és így a perszonálunióból eredő és magának Magyarországnak legtöbbet ártó anomáliákat felszámolja; mi a feledés fátylát akarjuk a régmúlt idők bűneire, és azt is elfogadjuk, hogy ha Magyarország ezen nemes kezdeményezésre nem érezte magát hivatva, vagy úgy érezte, nem nőtt fel hozzá, akkor ennek oka az önfenntartási ösztön, amelyre a bizalmatlanság és éberség politikája kényszerítette." 25 Az ellentmondásokat csak az ellenforradalom színeváltozásának csodája oldhatta volna fel. A csoda helyett a neoabszolutista Habsburg Birodalom politikai és pénzügyi válságára volt szükség, amely kikényszerítette azt a reformfolyamatot, amelynek eredményeképpen sikerült 1867-ben a Birodalom két felének valamiféle kiegyezést kötni, egyben olyan alkotmányos rendszert kialakítani, amely a konfliktusok kompromisszumos feloldásának a lehetőségét is magában rejtette. Kemény Zsigmond és Eötvös József „társaságában" A „vessünk fátylat a múltra" ideje az akasztófák árnyékában még nem jöhetett el. Nem véletlenül felejtkeztek meg Horn Ede A magyar-osztrák centralizáció kérdéséhez című könyvecskéjéről: fia, Horn Emil is, tisztelői és ő maga is, mert, ha újabb munkát adott ki, a borítón már nem tüntette fel egyéb művei mellett. Az 1870-es években - német nyelvű lapjában, a Neuer Freier Lloydban - sem hirdette, mint egyéb könyveit. Nem ő az egyetlen, aki saját könyvére fátylat borított. Kemény Zsigmond és Eötvös József is azért igyekeztek elfelejtem 1850-51-ben született „alkalmi" írásaikat, mert a külső és belső emigrációba szorult liberális nemzeti közvélemény nem vette jó néven megnyilatkozásaikat, és már-már - különösen Kemény - szövetségesei lettek az ókonzervatívoknak, akiket nem tartottak nagy szellemeknek. Pedig óvatosabbak és tapasztaltabbak voltak, mint Horn Ede. Például az osztrák alkotmány revízióját nem hangsúlyozták ilyen tételszerűen, miközben annak szükségességét fejtegették. De vajon nem alkalmi túlzás Eötvös József, Kemény Zsigmond és Horn Ede valamiféle triásszá alakítása? Vegyük sorba azokat a mennyiségi és minőségi mozzanatokat, amelyek rokonítják őket. Először is munkásságuk jellege. Liberális oldalról csak ők fejtettek ki ilyen nagyszabású röpirat-irodalmi tevékenységet, amelyben elmélet és konkrét helyzetelemzés így összefonódott. Színvonalukra nincs és nem is lehet egységes mérce, mert mások az erényeik, továbbá az egykorú szellemi és politikai alkotások ellentmondásossága is másképpen tükröződik műveikben. Viszont mindhárman valami olyat tudtak, ami kortársaik fölé emeli » HORN, 1850b 84. 113