Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 1. - KÖZLEMÉNYEK - Jakó Zsigmond: Erdélyi forráskiadás az utóbbi félévszázadban / 3–12. o.

4 Közlemények újabb másfél-kétmillióra tehető.

4 Ennek az óriási irattömegnek hozzávetőleg egy-egy harmada lehet latin, magyar és német nyelvű. E valósággal szemben azonban a román közhiedelem a cirill írást és az egyházi szláv nyelvet véli ma is az ország és a román nemzet múltja igazi hordozójának. Mindez korábban nem okozott különösebb zavart, mert a források feltárásában a nemzetiségi szakemberek 1918 után is buzgólkodtak tovább. A bajok azóta súlyosodtak, hogy a kommunista diktatúra 1949-ben a magyar és a szász tudományos szervezeteket (EME, Vérein für Landeskunde) megszüntette, iratörökségüket, tudományos gyűjteményeiket államosította. A magyarul és németül tudó idősebb román szakemberek azonban rendre kihaltak, utánpótlás nevelését pedig a nemzeti túlbuzgóság feleslegesnek érezte. Mára talán már egyetlen kéz ujjai elegendők lennének a magyar és a német nyelvű régi iratanyagban otthonosan mozgó román történészek összeszámlálására. Javulás ebben a vonatkozásban majd csak azt követően várható, ha a román szakmai közvélemény képes lesz az adott valósághoz igazodva meghatározni saját feladatait nem csupán a román etnikum, hanem az ország múltjának feltárásában is. A diktatúra idején a porondon egyedül maradt román kutatást ugyanis régi beidegződései, sajátos színvaksága teendői józan felismerésében is akadályozták. Éppen ezért az erdélyi forráskiadás jelenlegi válsága hosszan elhúzódónak ígérkezik, mert hátterében vélt szakmai érdektelenség párosul elhivatott szakkutatók és az anyagi eszközök bántó hiányával. Mindezek előrebocsátása után, az elmúlt félévszázad erdélyi eredményeit hármas csoportosításban kívánom áttekinteni. Elsőnek a középkori, másodiknak a fejedelemségkori, végül pedig a nagyfejedelemség és a dualizmus idejére vonatkozó forráskiadás helyzetét ismertetem. A romániai marxista történetírás 1949-ben, minden korábbi kezdeményezést félreseperve, az ország egységes elvek szerint szerkesztett okmánytárának elkészítését tette a belföldi történetírás legsürgősebb feladatává. A Román Akadémia Documenta privind istoria Romániei (majd 1977-től Documenta Romániáé Historica) c. nagyszabású vállalkozásának C jelzésű erdélyi sorozata 1951-től kezdődően 2002-ig tizenegy kötetben 5803 oklevelet közölt román fordításban vagy regesztában az 1075 és 1375 közötti időszakból. Az első hat kötet csak az addig közöletlen vagy román szempontból fontosnak ítélt oklevelek latin szövegét tartalmazza. Ezen a korábbi román gyakorlathoz viszonyítva is visszalépést jelentő közlési módon végül 1977-ben történt kedvező változtatás, mert a hetedik kötettől (1351-től) kezdődően minden oklevél bilingvisen (tehát latinul és román fordításban) jelenik meg. Megjegyzendő, hogy a kiadványban közölt anyag tekintélyes része újraközlés és nem a tulajdonképpeni történeti Erdélyre, hanem Románia Kárpátokon belüli részeire vonatkozik. Pozitívumként megállapítható azonban, hogy az újabb kötetekben örvendetesen növekedik az eddig kiadatlan oklevelek száma és most már név-, valamint tárgymutató is található a kötetekben. E változások feletti örömünket azonban erősen beárnyékolják a fentebb jelzett válság veszedelmes jelei: a régi szakemberek kihaltak, a szakmai érdektelenség az utánpótlást és a folytatást egyre komolyabban veszélyezteti. Jól jelzi ezt az egyes kötetek megjelenési ideje. Az 1951 és 1955 között megjelent hat kötetet csak huszonkét évvel később, 1977-ben követte a hetedik, a kilencedik és tizedik megjelenése között ismét másfél (1981-1994) évtized telt el. Újabb hat év alatt ugyan elkészült a tizenegyedik (1371-1375. évi) kötet kézirata, de csak 20024 JAKÓ, ZSIGMOND-MANOLESCU, RADU: Scrierea latina in evul mediu. Bucure§ti, 1971. 102-103.; UŐK: A latin írás története. Bp., 1987. 136-137.