Levéltári Közlemények, 74. (2003)

Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. - IRODALOM - Kovács Bálint: Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) / 315–319. o.

318 Irodalom kezdeti, hároméves (1622-1625) tevékenységét főpásztori kinevezések követték: Torna Ivkovic és Albert RengjiC tevékenységét a békés szolgálat helyett sokkal inkább az egymás közötti viszály jellemezte. Két egyházi érdekcsoportot képviseltek, így misszióik szervezésével a bosnyák ferencesek illetve a jezsuiták és világi papok érdekeit elégítették ki. Massarecchi később (1630-1634) apostoli adminisztrátorként a hódolt Magyarország missziós főpásztora lett. Az események és egyházpolitikai érdekek rendkívül bonyolult szálait ismerhetjük meg a bosnyák ferencesek esetében is. A boszniai ferencesek egy része nehezen tudta elfogadni a Propaganda Fide irányítását, az 1630-as évek közepétől két részre szakadtak. A konfliktusok a tartomány vezetői között tovább erősödtek Torna Ivkovic' püspök halálával, a tartományfőnöki szék megürülésével. 1643-1644-ben Giacomo Boncarpi minorita szerzetes apostoli adminisztrátorként tevékenykedett a Hódoltságban. Hivatástudatát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy olasz származása ellenére már a hivatalos kinevezés előtt nekiállt horvátul tanulni! Működéséről a Propaganda Fide levéltára gazdag anyagot őrzött meg, ezeket Molnár Antal részletesen az olvasó elé tárja. Személyében már sokkal inkább a tridenti zsinat szellemében munkálkodó, tenni akaró lelkipásztort látjuk, mint egyik-másik elődjében. Az olvasó már nem a címeket hajhászó püspököt veszi benne észre, hanem a hívekért felelős főpásztort. A ferencesek térnyerése mellett a jezsuiták visszaszorulásának lehetünk tanúi a 17. század közepén. Egy 1651. évi misszionáriusi jelentésből megtudhatjuk, hogy a temesvári szegény sorsú jezsuita misszióhoz mindössze két város és összesen alig húsz kisebb település tartozott. Molnár Antal szinte költőien jellemzi helyzetét: „A temesvári jezsuita misszió húszéves története tulajdonképpen nem más, mint egy nagy reményekkel indult vállalkozás hosszúra nyúlt agóniája." A római vezetésnek ugyanis nem volt érdekében a hódolt Magyarországon mint „periférikus" területen szerzeteseit működtetni. A ferencesek 1647-ben arattak „végső győzelmet" a hódoltsági missziók szervezésében, amikor Marin IbriSimovic ferences szerzetest belgrádi püspökké nevezték ki. Konfliktusokkal és hatalmi harcokkal terhes korszak zárult így le, bosnyák és bolgár ferencesek vették ezzel kezükbe — most már hiánytalanul — az észak-balkáni missziókat. Ezzel magyarországi jelenlétük is megszilárdult. Az évről-évre, hónapról-hónapra haladó részletes eseménysort a szerző irodalomtörténeti fejezettel egészítette ki. A missziószervezés irodalmi programjának bemutatása így sajátos színt ad a kötetnek. Ebben megismerhetjük valamennyi szerzetesrendnek, a római kúriának és a többi intézménynek is ezirányú tevékenységét a hódoltsági missziókra vonatkozólag. Róma már a 16. század második felében elrendelte könyvek nyomtatását a török által meghódított területeken élő katolikusok számára. Ez a tevékenység a 17. században is folytatódott, amelybe a már tárgyalt szerzetesrendek is bekapcsolódtak. A jezsuiták katekizmusokat, szótárakat, grammatikákat adtak ki, főleg azért, mert a rend szerzeteseinek kötelező volt elsajátítani annak a területnek a nyelvét, ahová küldetésük szólt. A monográfiát még értékesebbé teszik a függelékben közölt adatok. Az adott idő és terület fontosabb egyházi és világi archontológiáját ismerhetjük meg, amelyek hozzájárulnak a kötetbe foglalt események áttekintéséhez. A felhasznált forráskiadványok mintegy nyolc, és a felhasznált bibliográfia mintegy 34 oldalnyi terjedelméhez nehéz bármilyen kommentárt fűzni. A megbízható személynévmutató, a helynévmutató, valamint a nagyszámú térkép a kötetben és a témában való könnyebb eligazodást teszik lehetővé.