Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos bizonyosságai és kétségei a népek tavaszán / 49–71. o.

62 Ad honorem Johannis Varga és a katonai diktatúra között. A hatalom kietlen és rideg technikáival való manipulálás olyan tragédiákat hozott, amelyek elkerülésére éppen a liberális politika vállalkozott. A liberálisok nagyságára is vallott, hogy nem éltek a hatalom olyan machiavellista technikáival, mint a konzervatívok, akiknél a kommunizmus olyan szólam volt, mellyel az ellenforradalmat legitimálták, hogy aztán a terror eszközeivel éljenek. Különös gyengéje a liberalizmusnak, hogy inkább a forradalom ellentmondásain tűnődött el, mintsem az ellenforradalom nemtelenségén. Gyulay Lajos ebben maga is követte Eötvös Józsefet, akinek említett regényét április végén oly lelkesen jegyzetelte: „A forradalom vezetői, miután a hatalomnak birtokába jutottak, mindenek előtt annak külső jeleit ragadják meg. Nemcsak lenni, hanem látszani is akarnak erőseknek; s a világ nagy színjátékában, a rövid zaj után többnyire csak azon változást vesszük észre hogy a régi szerepek új személyek által vállaltatnak fel. Remény lem nem lesz ez, az eset ez új minisztériumunkkal, melynek egy érdemes tagja maga az író B. Eötvös. — Aki csak azért küzdik, hogy a szolga ne ő legyen, az, cudar ember. Vissza térek oláhaimra, kik magok urok akarnak lenni, de a cigányokat szolgaságban akarják vagy akarnák hagyni." Naplóírónk egyszerre több világban vagy kulturális szinten mozgott: a liberális reformot igenelő erdélyi városi és vármegyei, a lázadó császárimádó falu, majd Pesten a városi forradalmi kultúra. 1848 tavaszán számára is a nagy kérdés az volt, mi is lesz Erdélyben. Gyulay május 4-én még örült: „Most vége van a pecsovics világnak, a liberalizmusnak győzedelmi éve az 1848-diki!" Még élvezte „a mostani időket, melyek halmozva nyújtanak napról napra haladási élveket." Csakhogy másnap már „falka hírlapok" rossz híreket hoztak — Magyarországról. Az osztrák kormány nyomása a magyarra, hogy ez vállaljon részt az államadósságokból, immár nyomasztani kezdte, akárcsak Horvátország fellépése a magyar kormány ellen, a szlovákok mozgalmai és az antiszemita zsidókravallók, amelyeket a magyar kormány csak nehezen tudott leszerelni. Most már egyre inkább csak Istenben bízott. Látnia kellett, hogy Erdélyben is a konzervatívok lázítják a parasztokat, a szászok az unió ellen lépnek fel „pedig anélkül nem vár üdv se ránk, se reájuk nézve!" — írta május 16-án. Ekkor már javában zajlott a balázsfalvi román nemzeti gyűlés, ahol mintegy 30-40 ezer ember gyűlt össze, valamiféle csodaváró hangulatban. A gyűlés hangadója Simion Barnueiu lett, aki a magyar hegemónia igényével a románt állította szembe, és tudatosan készült olyan magyar és osztrák konfliktusra, amelybe Erdély is bekerül, és a románok zöme a paraszti monarchizmusa okán a császárral tart. Balázsfalván az egyoldalú hegemónia vágya és a Svájc példájára kialakítandó nemzeti egyenjogúság igénye keveredett a különböző megnyilvánulásokban. Proklamálták a nemzeti önrendelkezés igényét: a kor nyelvén a román nemzet függetlenségét, és Erdély integráns részévé nyilvánították a román nemzetet. Ennek száma-