Levéltári Közlemények, 73. (2002)
Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos bizonyosságai és kétségei a népek tavaszán / 49–71. o.
54 Ad honorem Johannis Varga A reformpolitika az erdélyi diétákon megbukott. A kudarcok radikalizáltak. Gyulay már 1836-ban keserűen fakadt ki: „jobb lett volna nékünk az elkezdett pályánkat folytatnunk, magunkat összelövöldöztetni". (19. k. 219.) 1842 decemberében pedig keserűen kérdezte: „hát erőnek erejével fel akarnak izgatni bennünket? Az uram, nem oly könnyű dolog, mert néhány évek ólta a fanatizmusig moderatusok vagyunk, csak rajta, én nem bánom, majd leszünk tán fanatizmusig ultrák is." (28. k. 186-187.) Ilyesmit könnyű volt papírra vetni, de sok keserű csalódás kellett hozzá. És még volt belőlük hátra. Méghozzá a legközelebbi országgyűlés, amely 1846-47-ben ülésezett. Ezen az erdélyi magyar liberálisok már nem olyan vereséget szenvedtek, mint 1835-ben, amikor az uralkodó egyszerűen feloszlatta diétát, majd akik ellen találtak „bizonyítékot" azt perbe fogták, és börtönbe zárták, mint Wesselényi Miklóst. Most a konzervatívok, pontosabban az újkonzervatívok törvényes és alkotmányos módon győztek, annak rendje és módja szerint, élükön az erdélyi kancellárral, Jósika Samuval, aki egyben Metternich, birodalmi kancellár bizalmasa is lett. Gyulay természetesen nem mérte fel Jósika Samu jelentőségét és viszonylagos nagyságát. Márpedig ez ízig-vérig klikkpolitikus volt, aki egyszerre tudta kihasználni az erdélyi nemességnek az átalakulással kapcsolatos aggodalmait és a bécsi birodalmi vezetés félelmét az anarchiától. Erdélyben Bécs kegyeltjének adta ki magát, Bécsben pedig az erdélyi helyzet konszolidálójának. A nemesség zömét kiváltságos helyzetének védelmezésével tudta maga mellé állítani, méghozzá azzal is, hogy Erdély és Magyarország egyesülését számára is vészt hozó katasztrófaként állította be. Fivérével, Lajossal a konzervatív diétái többséget fenyegetéssel és pénzzel biztosította. Mert, ha a nem is minden megye küldött konzervatív követeket, viszont szinte mindegyik megye erősen konzervatív követutasításokat adott még a liberális követeknek is. Ugyanakkor Jósika Samu a városi követeket meg tudta nyerni, nem is beszélve, a kétes anyagi helyzetű regalistákról, akiket az uralkodó hívott meg a diétára, és ezek engedelmeskedtek is. Igaz, 1841 óta Gyulay Lajos is regalista volt, hiszen azért a látszatra vigyáztak. Közben kemény mementó lett mindenkinek az, ami 1846-ban Galíciában történt. A lengyel nemesség nemzeti felkelést robbantott ki, a parasztság azonban szembefordult vele, és a nemességet, mint a császár ellenségét valósággal mészárolni kezdte. Ez az európai botrány az udvar és a birodalmi kormányzat önbizalmát megszilárdította, hiszen az udvarban mindig is játszottak a gondolattal, hogy a parasztságot Magyarországon is kijátsszák a reformnemesség ellen. A magyar reformellenzék viszont még világosabban felismerte, hogy a lengyel nemességhez hasonló helyzetbe kerül, ha nem maga hajtja végre a jobbágyfelszabadítást. Kolozsvárt is felvillant a parasztfelkelés réme, ugyanakkor tudták, a parasztság csak akkor válik félelmes eszközzé, ha az uralkodói akaratra hivatkozhat. A megyei hatóságok azonban érezhették már hatalmuk korlátjait. Jellemző, hogy az Érchegység román népe, amely egykor, 1784-ben Horea intésére