Levéltári Közlemények, 72. (2001)
Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tóth István György: A remeterend vándormisszionáriusa : Vanoviczi János, az első pálos misszionárius levelei, 1642–1677 / 187–245. o.
198 Forrásközlések szélytelennek is tűnhetett volna rend számára. Ennek ellenére, bár a Hitterjesztés Szent Kongregációja a pálosok számára a magyarországi török hódoltságba is missziót adott, a pálos szerzetesek a török földjén nem térítettek. 13 Ennek az okát valószínűleg abban kell keresnünk, hogy — éles ellentétben a trentói zsinat után alapított, tehát újnak számító jezsuita renddel — a pálosok sok évszázados múlttal rendelkeztek, ezért a 16. század sorozatos csapásai után legfőbb törekvésük az volt, hogy helyreállítsák a kolostorhálózatukat, a szerzetesi életet. Az obszerváns ferencesek meg tudták őrizni a hódoltságban fekvő szegedi és gyöngyösi kolostorukat, a török területen fekvő pálos kolostorok azonban kivétel nélkül elpusztultak. Ráadásul a ferencesek — legalábbis elvben — mint koldulórend csak adományokból éltek, míg a remeterendi pálosoknak földbirtokra volt szükségük ahhoz, hogy fenntartsák a kolostoraikat - a rendi birtokokat pedig a királyi Magyarországon is csak nehezen tudták visszaszerezni, a hódoltságban ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Felső-Magyarország, mint a pálos rend számára korábban is fontos és így a 17. század elején újra visszaszerzendő terület, visszafoglalandó, újjáépítendő kolostorokkal, nagyszámú protestánssal és ortodoxszal, viszonylag sok, szórványban élő katolikus hívővel, de igen kevés katolikus pappal, ideális terepnek bizonyult a pálos missziók számára. A hódoltságban azonban az esetleges építkezéshez hiányoztak volna még az alapok is, nem volt kiinduló bázisa a misszióknak, így a pálosok itt nem is térítettek. Igaz, a török hódoltság területe azután „utánanyúlt" a rendnek, és miután 1663-ban Érsekújvár oszmán kézre került, olyan a törököktől addig távol fekvő vidék, mint Vanoviczi eredeti szülőföldje, Nyitra vármegye, a felsőelefánti pálos kolostorral szintén a kettős adóztatás és az állandó török portyák területe lett. Vanoviczi nem is mulasztotta el, hogy ezt a török veszélyt kihangsúlyozza a Rómába írt leveleiben. Ellentétben a ferencesekkel és a jezsuitákkal, a pálosok Erdélyben sem alapítottak miszsziót. Az erdélyi állam igazi megteremtője egy pálos szerzetes, Martinuzzi „Fráter" György volt, de az önálló fejedelemség idején a pálos missziók itt sem tudták megvetni a lábukat. Igaz, ahogy az elefánti kolostor pálosai, úgy a Felső-Magyarországon térítő pálos szerzetesek is megtapasztalhatták, hogy milyen gyorsan változtak az országhatárok a 17. századi Magyarországon és a pálos szerzeteseknek a Habsburg-császár országában megkezdett missziója hamar erdélyi területen folytatódott: a sátoraljaújhelyi, tőketerebesi, sajóládi pálosok a linzi béke értelmében 1645 és 1649 között az erdélyi fejedelem uralma alatt éltek, az ecsedi, kisvárdai katolikusok, a pálos missziók további célpontjai pedig egészen 1660-ig az erdélyi fejedelemséghez csatolt vidéken laktak. Erdélyben azonban a független fejedelemség korában a pálosok nem tudtak intézményes missziót kiépíteni. Igaz, a vándormisszionárius Vanoviczi többször bement az Erdélyhez tartozó Partiumba. Rómába küldött 1658. évi jelentése szerint Vanoviczi I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és fia n. Rákóczi György ifjabb fejedelem jelenlétében 1646 pünkösdjén Nagyváradon nyilvános igehirdetést tartott, majd a környék falvait, mezővárosait járta, egészen a Nagyváradtól is délre fekvő Papmezőig. Nem véletlen, hogy éppen a Bihar megyei 13 Galla Ferenc nagy kéziratos missziótörténeti munkája szerint Vanoviczi a csanádi püspökségben, annak északi részében (vagyis valahol a Maros környékén) is hosszasan térített. (GALLA F.: Pálos, i. m., lapszám nélküli töredék). Ez alighanem valamilyen félreértésen alapulhatott: Vanoviczi ugyanis Rómába írt leveleiben szeretett célozni arra, hogy ő a törökök között is térít, én azonban a Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltárában eddig nem találtam erre utaló iratot, és szinte kizártnak tartom, hogy a saját érdemeit soha el nem hallgató Vanoviczi erről a fegyvertényről a Kongregációnak írt igen részletes jelentéseiben ne számolt volna be.
