Levéltári Közlemények, 72. (2001)

Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tóth István György: A remeterend vándormisszionáriusa : Vanoviczi János, az első pálos misszionárius levelei, 1642–1677 / 187–245. o.

192 Forrásközlések amíg II. József 1786-ban fel nem oszlatta a rendet, amely Magyarországon már a Józsefi kor után sem tudott ismét talpra állni. Vanoviczi hittérítői munkájában, és általában a pálos rend 17. századi misszióiban két nagy korszakot különíthetünk el. Az első Vanoviczi missziós megbízatásától, 1642-től az 1660-as évek végéig tartott. 1667-ben a Hitterjesztés Szent Kongregációja Vanoviczi sürgetésére magyarországi pálos apostoli misszió-prefekturát állított fel, tizenkét misszionáriussal. Ezzel a pálos missziók, amelyek addig inkább egyéni kezdeményezésként működtek, intézményes formát kaptak. Ennél is sokkal nagyobb hatást gyakorolt azonban a felső-magyarországi pálos missziókra a Wesselényi-összeesküvés 1670. évi kudarca és az ezt követő rendkívül erőszakos ellenreformáció. 1671-től a felső-magyarországi pálos missziók rendkívül fellendültek, hatásuk megsokszorozódott. Az egyháztörténeti szakirodalom ebben annak hatását látja, hogy ebben az évben a Hitterjesztés Szent Kongregációján belül önálló Congregatio Particularis alakult, több bíboros részvételével, akik intenzíven foglalkoztak a magyarországi pálos térítéssel. Nem vonva kétségbe ennek fontosságát, mégis úgy vélem, ennél sokkal nagyobb hatása volt annak, hogy a Wesselényi-összeesküvés leverése után a császári udvar ellenreformációs hadjáratba kezdett, brutális eszközöket is bevetve elűzte a protestáns lelkészeket. A magyarországi katolikus missziók egyszerre vákuumhelyzetet találtak, megürült protestáns templomok seregét - a misszionáriusok számára ezek persze betöltendő katolikus plébániák voltak. Az államhatalom a protestáns lelkészek és iskolamesterek elűzésével, a protestáns egyházszervezet jó részének szétzúzásával elsöpörte a katolikus hittérítés előtt addig tornyosuló akadályokat. Míg korábban a katolikus misszionáriusok csak állandó harc árán tudták megvetni a lábukat Felső-Magyarországon, most egyszeriben a kialakult „egyházi vákuum" kitöltése lett a legfontosabb feladatuk. Az 1671 utáni években a brutális ellenreformáció szinte felszámolta a református és az evangélikus egyházat a Felvidéken. A misszió ezen a vidéken a következő években nem az erőszakos térítés alternatívája többé, hanem azt követi: a katonai erőszakkal megtisztított terepet foglalja el, a lelkészek elüldözését, fogságba hurcolását követően kialakult paphiányt tölti be. Ahogy a középkorban — a koldulórendekkel ellentétben — a világtól távol eső kolostorokban (legalábbis elvben) remeteéletet élő rend a katolikus megújulás folyamatában missziókat vállalt, úgy most falusi és városi plébániák átvételére kényszerült, bár ezt — noha kivételek korábban is voltak — a rendi regulák tiltották. A pálos missziók törzsterülete: Felső-Magyarország Vanoviczi mindjárt megérkezése után Felső-Magyarországon (a Felvidék keleti részén) kezdett el téríteni. Ez a Garam folyó és az erdélyi fejedelemség határa közti terület maradt a pálos missziók törzsterülete mindvégig a 17. század folyamán. A pálos rendnek már a középkorban is az egyik központja volt Felső-Magyarország, ahol 18 kolostora működött, és a reformáció után a pálos volt az egyetlen szerzetesrend, amelynek jelenléte — alig pár éves megszakítással — folyamatos volt a régióban. Ez a vidék a katolikus Habsburg-uralkodó alá tartozott, a királyi Magyarország része volt, így első pillantásra nem tűnik igazi missziós területnek. Valójában azonban ez a Kassa körüli régió volt a 17. századi Magyarország politikai és vallási szempontból legzaklatottabb területe. A reformáció, majd a Bocskai-szabadságharc nyomán itt alig maradtak katolikus