Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - VISSZAEMLÉKEZÉS - Borsa Iván: Emlékezések : 60 év levéltárban / 233–266. o.

238 Visszaemlékezés A sors a kórházban összehozott Baraczka Istvánnal, akinek hivatali íróasztalával szemben volt az enyém 21 hónapon át a Fővárosi Levéltárban, fekhelye a kórháznak egy másik óvóhelyén volt, és beosztása nem volt irigylésre méltó, mert a temetőtiszt mellé volt írnoknak beosztva és a tetemek azonosítása és anyakönyvezése volt a feladata. A kórház Alkotás utcai épületeit helyreállíthatatlanul összebombázták. Az épülettömbbe 1945. február 6-án vonultak be a szovjet katonák. Baraczka Istvánnal együtt kerültünk fogságba és együtt gyalogoltunk Budakeszi-Sóskút-Dunaföldvár-Solt útvonalon Kiskunfélegyházáig, ahol egy kiürített apácaintézmény épületében elszállásolva — más-más századba beosztva — múlattuk az időt a márciusi, utolsó német ellentámadásig. Amikor ennek dörgése már Kiskunfélegyházán is hallható volt, riadó volt Ötösével sorakozni és irány a vasútállomás, ahol már tárt ajtókkal vártak a marhavagonok sarokba vágott kerek lyukba helyezett bádogtölcsérrel és vagononként befogadták a 35 főt. Baraczka más században volt, később vérhast kapott, Félegyházán maradt, így útjaink elváltak. Öt napig tartott, amíg a Temesvár-Arad-Brassó útvonalon egy éjszaka megérkeztünk Focsani város pályaudvarára, ahol földre léphettünk és „popjaty" százasával sorakozhattunk, majd elgyalogoltunk az egyik fogolytáborba. Focsani a román királyság kezdete óta katonaváros volt, épületei a múlt század utolsó negyedét mutatták. Itt az volt a helyzet, hogy mint Kiskunfélegyházán a százasával történt sorakozás után egyvalakinek össze kellett írni a száz fogoly nevét, hogy a kenyérosztással ne legyen probléma. Mint Félegyházán, itt is vállaltam a feladatot. Itt is megvolt a napi kétszeri leves és a 40 deka kenyér. (A gyalogtúrákon és a vasúton ez nem voltjellemző. Máig nem tudtam elfelejteni azt a fogolytársat, aki Foc§aniban a tábor felé gyalogolva egy szemétdombnál kiugrott a sorból és megkaparintotta magának a kidobott csirkebelsőt.) Eléggé leromlott állapotban voltam az első hetekben, és nem volt semmi étvágyam. A kapott kukoricalevest ugyan megettem, de kenyeret alig. Voltak, akik külső munkára jelentkeztek, de ehhez sem erőm, sem kedvem nem volt. A század egyik embere megkérdezte egyszer, munkába menetel előtt, hogy ne hozzon-e valami ennivalót nekem. Száz pengőért szalonnát kértem. Meghozta, elmajszoltam néhány napon át és helyreállt a testi és lelki egyensúlyom. Hetekig nem történt semmi lényeges, míg egyszer reggel riadót fújtak és létszámellenőrzés következett. Az egész fogolynépséget a tábor egyik részében összezsúfolták és egy-két szovjet tiszt előtt kellett ötösével elmasíroznunk a tábor másik felébe. A kapott létszám ismeretében megállapították, hogy ebből a táborból hány fő utazik a következő napokban a Szovjetunióba. Ezután következett az orvosi vizsgálat és az utazásra képeseknek nyilvánítottak ismét külön elrekesztett helyen gyülekeztek, s ha a megadott létszám megvolt, a kiválasztottak elvonultak az indító táborba. A visszamaradottak ismét századokba csoportosulva élték a fogolyéletet a következő riadóig. Ezt a módszert megismerve eldöntöttem magamban, hogy igyekszem mindig úgy helyezkedni, hogy a táborban maradjak. Taktikám bevált. Augusztus közepén szokatlan mozgolódás támadt a táborban. Több szovjet tiszt jelent meg, de nem létszámot kívántak megállapítani, hanem egyeseket félreállítottak másokat elküldtek. Hamar kiderült, hogy a tiszteket kívánták kiszűrni. Szemüvegemnek köszönhettem, hogy a vizsgáló tiszt elé kerültem, aki azt kérdezte, hogy rossz a szemem vagy csak divatból hordom a szemüveget? Elmondtam szemem baját és, hogy nem vagyok tiszt, s ezt katonakönyvemmel, amit sikerült átmentenem, igazolni is tudtam. Ekkor már kiderült, hogy tisztek maradnak a többiek viszont utaznak haza. Itt búcsúztam el