Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - IN MEMORIAM - Gecsényi Lajos: Szakály Ferenc (1942–1999) / 283–284. o.

SZAKÁLY FERENC (1942-1999) Hagyományokban gyökerező élő fogalomkapcsolata még a 20. század végi magyar tudományos életnek is a levéltáros, aki történész. Ám fordítottja a történész-„levéltáros" aligha fellelhető már az ezredfordulón. A tragikus hirtelenséggel elhunyt Szakály Ferencről, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról, mégis e 19. századi tu­dóstípusra asszociálok. Azokra a tudósokra, akik miközben megvetették a korszerű ma­gyar történetírás alapjait, megalkották az első átfogó nemzettörténeteket, a mindennapi kenyérkereset szükségétől vezetve valamely törvényhatósági levéltárban vagy minde­nekelőtt a Magyar Országos Levéltárban „őrizték" a múlt írott forrásait. A történész szakma természetesen már réges-régen önállósult, a disciplinának sokak számára nem sine qua non-ja a levéltári kutatás, ám Szakály Ferenc, noha pályája során nem állott levéltári szolgálatban, eltéphetetlen szálakkal kötődött nemcsak a levéltári forrásokhoz, de a levéltárakhoz és a levéltárosokhoz is. Valahogy úgy, mint hajdani tudós elődei. E kötődésben bizonyára meghatározó volt számára az az idő, melyet Pest Megye Levéltárának ódon falai között töltött, miközben az egyetemre készült, majd amikor ké­sőbb gyakornokkent töltött ott el hónapokat. Szerepet játszott ebben a Levéltárba szám­űzött tudós professzor, Kosáry Domokos, és természetesen a továbbvezető út: a levéltá­ros szak felvétele egyetemi stúdiumainak harmadik évében. Akkor, amikor a tradicio­nális kutatói ismereteket jószerével csak a budapesti bölcsészkaron folyó levéltáros kép­zésben lehetett elsajátítani. Szakály ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas években oly kitűnő tanároktól tanulhatta a középkor és a kora újkor kutatásához szük­séges alapvető ismereteket, mint Kumorovitz Lajos, Mezei László, Mollay Károly. Ám abban, hogy a pálya csúcsán, a Tudományos Akadémia tagjaként is, igen gyakori láto­gatója maradt az „ország levéltárának", ennél jóval több is közrejátszott. Nevezetesen az új és új források, az új és új információk feltárásának, feldolgozásának lankadatlan igénye. Az a belső kényszer, ami egyszerre mozgatta őt a történelmi események átfogó, európai értékelése és a köznapi, emberi történések megismerése, elemzése, az alulról építkezés felé. 1942. október 28-án Zalaegerszegen született, ám ifjúságának évei Szekszárdon teltek. A korabeli egyetemi felvételi rendszer politikai diszkriminációja egy esztendei kényszervárakozásra ítélte, s így 1962-ben kezdhette meg bölcsészkari tanulmányait. Egyetemi éveit követően a Magyar Nemzeti Múzeum kora újkori osztályának munka­társa lett. Egy évtized után került át az MTA Történettudományi Intézetébe, amely al­kotó évüzedeinek meghatározó színhelye lett. Tudományos pályájának állomásait nem csupán a 16-17. századi magyar történelem fontosabbnál fontosabb részleteinek kitűnő tollú feldolgozásai, forráskiadásai jelezték, hanem azok a tudományszervezői feladatok is, melyeket ezekben az évtizedekben vállalt magára. 1985-től osztályvezető az Intézet­ben, alapító szerkesztőségi tagja a Históriának, a Történelmi Szemle főszerkesztője, az MTA Történettudományi Bizottságának alelnöke, a Magyar Történelmi Társulat főtit­kára, majd ügyvezető alelnöke, az Országos Akkreditációs Bizottság tagja, az MTA II. osztályának alelnöke, s nem utolsósorban éveken át az MTA Tudományos Minősítő Bi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom