Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - MÁLYUSZ ELEMÉR (1898–1989) : MÁLYUSZ-EMLÉKÜLÉS, MAKÓ - Kristó Gyula: Mályusz Elemér, a krónikakutató / 174–179. o.

176 Mályusz Elemér (1898-1989) tán elégtételt szereztem a nemzeti becsületnek, azzal a megnyugtató érzéssel vettem búcsút a Thuróczy-problémától, hogy munkámat végérvényesen befejeztem". Nem így történt, valójában Mályusz tágabb értelemben vett krónikakutatói tevékenységének csupán első szakasza zárult le 1944. október 16-án. Miután 1954-ben — a nyugdíjazás és a szellemi számkivetettség hosszú évei után — az 56 éves tudóst újra visszavette az intézményesült történetkutatás sáncai mögé, az Akadémia Történettudományi Intézetében biztosítva neki helyet kutatásai (ekkor elsősorban a Zsigmond-kori oklevéltár anyaggyűjtése) számára, két évvel utóbb ezen új munkahelye arra kérte fel, hogy vegyen részt abban a — szovjet kezdeményezésre indult — vállalkozásban, amely Közép- és Kelet-Európa népei középkori történeti forrásainak orosz nyelvű kiadását célozta meg. Mindegyik kelet-közép-európai ország egyegy kútfőt „nevezhetett". A lengyelek Anonymus Gallust, a csehek Cosmas Pragensist, a jugoszlávok Dusán cár törvénykönyvét választották, egy orosz kutatónő pedig Jordanes Geticajét rendezte sajtó alá. Az Intézet vezetése — dicséretére legyen mondva — nem a könnyebb ellenállás irányába mozdult el, azaz pl. nem Anonymus Gesta Hungarorumát ajánlotta fel, hanem Thuróczy János munkáját. A döntést az indokolta, hogy a Thuróczy-krónikának a 18. század óta nem jelent meg újabb kiadása, illetve hogy e munka magában foglalta a korábbi magyar krónikás anyag, tehát a 14. század közepe előtt keletkezett szövegek nagyobbik részét. E hallatlanul bonyolult problematikát hordozó forrás kiválasztása szinte kötelezően írta elő azt, hogy nem szabad a sajtó alá rendezőnek kitérnie a részletek megtárgyalása elől, azaz bőséges terjedelmet kell kapnia mindehhez. Az Intézet másra, mint Mályusz Elemérre aligha bízhatta e munkát, bár Mályusz utóbb mind beszélgetések során, mind nyilvánosan hangot adott azon véleményének, hogy amennyire helyes választás volt végső soron a Thuróczy-krónika, annyira nem tekintette annak saját személyét, hiszen — szerinte — fiatalabb kutatóra kellett volna bízni őhelyette a munkát. Mályusz Elemér a tőle megszokott kötelességtudattal és alapossággal látott hozzá — immár nem fiatal korban — az új feladat elvégzéséhez. Ez nagymértékben különbözött attól a munkától, amit egyszer már 1944-ben lezártnak hitt. Ott ugyanis Thuróczy Jánost és a Thuróczy által önállóan írt krónikarészt tette vizsgálat tárgyává, itt viszont ki kellett terjeszkednie azokra a — terjedelmet tekintve is jóval nagyobb, a problematikát illetően is sokkal bonyolultabb — szövegtestekre, amelyek nem Thuróczyéi, hanem a megelőző évszázadok krónikásaiéi, és Thuróczy „csak" átemelte ezeket munkájába. Mályusz egyszerre dolgozott a szöveg elé kerülő bevezetésen és a szöveg egyes szavait, kifejezéseit magyarázó kommentárokon. (Sajátságos módon magával a szöveggel nem foglalkozott. Kiindulópontja a 18. századi publikált szöveg volt, amelyet ugyan összevetett a Thuróczy-krónika két kiadásának — az egyaránt 1488-ból való brünni és augsburgi kiadásnak — textusával, mivelhogy a krónikának autográf kézirata nem maradt fenn, de a hiteles szöveg megállapítására, azaz kritikai kiadásra nem gondolt.) Előbb a bevezetéssel készült el, amelyet 1961. június 5-én az Intézetben számos szakember részvételével tartott összejövetelen megvitattak. A műhelyvita sok hasznos szempontot vetett fel, amelyeket a szerző köszönettel fogadott, s egy részüket hasznosította