Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - MÁLYUSZ ELEMÉR (1898–1989) : MÁLYUSZ-EMLÉKÜLÉS, MAKÓ - Mályusz Miklós: A Mályusz család / 167–173. o.

Mályusz Elemér (1898-1989) 171 volt, ha lehetett, elkerültem őt. Legjobban a minden hétvégén kötelező, általa nagymiseként celebrált tüzelőért való kollektív menést utáltam. Ez az utálat máig megmaradt: amikor kieli házunkat megvettük, az építész megkérdezte, hogy milyen kandallót szeretnénk a nappaliba. Válaszom villámgyors és ellentmondást nem tűrő volt: semmilyet. Nálam a fűtés gombnyomásra működik! 1950-1952 között nemcsak az ország jutott mélypontra, mi is. Ki nem telepítettek minket, ettől Apám jóindulatú tisztelői, akiknek ez hatalmukban állt, valamint a lehetetlen társbérlet megkíméltek minket. De ez idő óta tudom, mi az, permanensen félni. Félelmem akkor érte el csúcspontját, amikor Apám az utcán egy szóbeli összekoccanás során egy pimasz frátert felpofozott, és az illető azt üvöltözte, hogy ő Rákosi elvtárs titkára, és mi majd meglátjuk... Egy éjjel járt is nálunk az ÁVÓ, de nem vitték el Apámat. A pofonért hatvan forint bírságot fizetett önbíráskodás miatt. 1954 az ún. „új kormányprogram" éve volt. Nagy Imre sokat változtatott életünkön. A már korábban megindított Zsigmond-kori oklevéltár ekkor kezdett pénzt hozni, s így nemcsak Apám számára biztosította a halhatatlanságot, a mi mindennapi életünkön is sokat javított. Apámnak rengeteget kellett a pénzért dolgoznia. Néha még az én segítségemet is igénybe vette, pl. összeolvasáshoz. Nemszeretem munka volt, de mi hálásak voltunk Zsigmond királynak e későn kinyilatkoztatott kegyéért. Idővel Zsigmond majdhogynem családtagnak számított nálunk. Apámat időközben reaktiválták, megadták neki az akadémiai doktori címet is, ami persze előnyökkel járt. Én leérettségiztem, s miután kaptam egy ösztöndíjat Leningrádba, ezzel anyagilag majdnem teljesen önálló lettem. Ez a tény és az, hogy orvostanhallgatóként szaktudásra tettem szert egy olyan pályán, amihez ő semmit se értett, nagyot javított kettőnk viszonyán. Felnőttek közötti, részemről mindig tiszteletteljes barátság azonban csak akkor alakult ki közöttünk, amikor én már végeztem, és jó állásba, jó főnökhöz kerülvén, látható volt, hogy „sínen vagyok". Elutazásom Burmába 1965ben nagyon elszomorította — nem volt benne biztos, viszontlát-e még minket ebben az életben vajon, noha én nem mondtam meg neki, hogy Burma számomra csak ugródeszka, ahonnan kiindulva Nyugaton kívánom majd folytatni pályámat. A nemzetközi helyzet azonban ekkor már nem fokozódott, így 1972-ben, majd újra 1973-ban s 1978 óta minden évben találkozhattunk. Először Olaszországban és Jugoszláviában, majd miután büdösállatból idegenbe szakadt hazánkfiává vedlettem, Pesten is, eleinte évente egyszer, később többször is. •— Feleségemmel szemben mindig gentlemanként viselkedett, de nem nagyon tudta hova tenni. Véleménye róla akkor változott meg gyökeresen, amikor 1964 karácsony másnapján súlyos szívinfarktust kapott, amibe, ha nejem nincs, bizton belehalt volna. De nej volt, „the right person at the right time on the right place". Dr. Kerekes Gizella már akkor is kitűnő orvos volt, bátor is volt és volt mersze elkunyerálni azt a bizonyos, akkor Magyarországon még ki sem próbált gyógyszert, ami a klinikán már megvolt. Kipróbálta Apámon. A többit tudjuk. Mályusz Miklósné, majd az őt követő kollégák sora, amelyből különös hálával kell megemlítenem a sebész Lovász és a belgyógyász Gráf és Fenyvesi professzorok nevét, 25 évvel hosszabbították meg Apám életét. Ennyit Apám és a mi generációnk „történelmi" viszonyáról. Az utolsó kérdés, amivel még röviden foglalkozni kívánok, az, hogy milyennek láttuk mi, illetve hogy