Levéltári Közlemények, 68. (1997)

Levéltári Közlemények, 68. (1997) 1–2. - TANULMÁNYOK - Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások a késő középkori Pozsonyban és Sopronban / 77–98. o.

Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások Pozsonyban és Sopronban 81 Az eljegyzésről, illetve a jegyesség körülményeiről, mivel az élet rendje szerint távol esett a végrendelkezés időpontjától, ritkán emlékeztek meg a végrendeletekben, csak a házasság alkalmából ígért hitbér (móring, Morgengabe) későbbi sorsáról, illetve utólagos teljesítéséről tettek említést gyakrabban.

14 A városi jog érdekessége, hogy (Budához hasonlóan) a 15. században Pozsonyban a nő is adott férjének hitbért a hozományából. A környező városok, például Bécsújhely mintájára fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy az ily módon lekötött ingatlanok, illetve pénzösszegek általában a túlélő házasfél, majd örökösei teljes jogú tulajdonába mentek át. Ilyen értelemben rendelkezett róla a legkorábbi fennmaradt soproni szabályrendelet is 1402-ben.

16 A legtöbb esetben a házasság megkötése előtt nem ejtettek szót az esetleges későbbi házastársról. A jegyességre vonatkozó ritka adat, hogy Chuncz Krieg pozsonyi borbély özvegye, Kunigunda, aki férje halála után bizonyos ideig önállóan gyakorolta a mesterséget, végakaratában műhelyfelszerelése felét új vőlegényére hagyta. (A másik részt az özvegy unokahúga kapta — ez az általam ismert egyetlen eset a középkori Pozsonyból, ahol munkaeszközök nőkről nőkre öröklődtek.)

17 Itt azonban nyilván újraházasodásról volt szó. Egy hasonló soproni példát is idézhetünk: Gilig Eilinsgrab 1467-ben kelt végrendeletében Ógabona téri házát menyasszonyára, Annára hagyta, akivel szorosabb vagyoni közösségben lehetett, mert az a két ezüstpohár, amelyet a férfi bátyjától vett át zálogba, az asszony házában volt elhelyezve. A vőlegény ebben az esetben is özvegy volt, és nem is fiatal: már 11 évvel végrendelkezése előtt betöltötte a polgármesteri tisztséget, bár 30 évvel korábban házasságtörésért vonta felelősségre a város bírája.

18 Nem volt ismeretlen a jegygyűrű adása sem, bár egyetlen példánk egy Pozsonyban lakó nemesasszonytól származik: Czobor Imre özvegye, Margit hagyta jegygyűrűjét (gemehl ring) egy apácakolostorra. Szintén nemesi környezetben, Sági György özvegye, Margit végrendeletében olvashatunk az asszony esküvői ruhájáról: a Nagyságon levő „vestes reaffernales [sic!] vulgo dicitur yegh ruha" a gyóntatójához kerüljön, hogy ö azt más ingóságokkal együtt a végrendelkező lelki üdvére fordítsa.

19 A házasodási életkorról a végrendeletek nem adnak közvetlen információt. Mindenesetre azok a gazdasági és társadalmi elvárások, amelyeket környezetük támasztott a házasulandókkal szemben: ingatlantulajdon vagy céhtagság a vőlegénynek, megfelelő hozomány a menyasszonynak, inkább a késői házasodás felé billentették a mérleg nyelvét.

20 14 A móringadásról I. TÁRKÁNY-SzŰCS ERNŐ: Magyar jogi népszokások. Bp., 1981. 357-368., továbbá a bevezetőt DOMINKOVITS PÉTER: Móringlevelek Győr megyéből. Győr, 1992. (A Győr-Moson-Sopron megyei Múzeumok kiadványa, Források, 1.) 5-19. A szokás hazai elterjedéséről polgári környezetben a középkori városainkban fennmaradt házassági szerződések összegyűjtésével kaphatnánk teljesebb képet. A jelen tanulmányban, ahol elsősorban a demográfiai vonatkozásokra szeretnék koncentrálni, erre nincs módom részletesen kitérni. 15 RELKOV1C NÉDA: Buda város jogkönyve. Bp., 1905.. 131. MOLLAY, K.: Das Ofner Stadtrecht i. m. 282.. 392-393., 397. te. 16 HÁZI JENŐ: Sopron szabad királyi város története. 11/1. 11-12. („Szabályrendelet a hozományról"). Bécsújhelyi példákról: STAUB, F.: i. m. 467. 17 PT 144r (1467), vö.: SZENDE KATALIN: A nők szerepe a kézműiparban a soproni és pozsonyi végrendeletek tükrében. Házi Jenő Emlékkönyv. Szerk.: TuRBULY ÉVA-DOMINKOVITS PÉTER. Sopron, 1993. 169-178., különösen 171. '" HÁZI J.: i. m. H/1. 99-102., Hl. 54-56. 19 PT 212v (1488), HÁZI J.: i. m. H/1. 223-224, 20 HOHENBERG, PAUL M.-LEES, LYNN HOLLEN: The Making qf Úrban Europe. Cambridge (Mass.), 1985. 7980. A magyar szakirodalomban: GRANASZTÓI, 1982. 618-619.