Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - KRÓNIKA - Petri Edit: Varga Sándorné (1914–1995) / 218–219. o.

218 Krónika Varga Sándorné (1914-1995) Olyan emberről mint amilyen Ő volt és olyan valakinek, aki az elmúlt két évtizedben közelről ismerte az Ő mindennapjait, szinte lehetetlen- mégha e rangos szakmai folyóirat számára is — hagyományos értelemben vett nekrológot írni. Számosan, akik — nem csak szűkebben vett szakmánkból — találkoztak a Bözsike-jelenséggel tanúim lehetnek: a nek­rológ és Ő csak e türelmes papíron kerülhetnek egy lapra. A személyiségét közelebbről megismerők tapasztalhatták, hogy mennyire idegenkedett a konvencióktól, bárha jó ügy érdekében elismerte jogosultságukat. A temetésén elhangzott búcsúztatók szívből jövő őszintesége talán még az 0 szemüve­gét is bepárásította volna, a szakma prominensei fémjelezte méltatások pedig némi fejcsó­válássá szelídíthették volna ellenkezését. Miközben ezeket a sorokat írtam, szinte hallani véltem: csináljatok, amit akartok, de rám ne számítsatok! Sammt Erzsébet 1914. Karácsony estéjén született Budapesten. Az első világégés meg­fosztotta édesapjától, a Ráday utcai lakásban együtt maradt öttagú család férfi és kenyérke­reső nélkül maradt, így igen korán megtanulta önmagát saját erejéből fenntartani és család­ját is támogatni. Magántanítványokat vállalt, tanított miközben maga is tanult. (A kötelességteljesítés kényszeréből fakadó kényszeres időbeosztás az okság megszűnte után is mindvégig sajátja maradt.) A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1938-ban sikerült megszereznie a magyar—német szakos tanári diplomát, de azokban az időkben már nemcsak a megélhe­tés, hanem a túlélés lehetősége is határt szabott vágyainak. Újabb világháború, újabb pó­tolhatatlan veszteség: alig szárbaszökkent boldogsága vész el férje halálával. A tragédia és mások hasonló tragédiái benne a halált megvető bátorsággá jegecesedtek. Menekülés he­lyett mások menekítését válaszotta. 1945 valóban a felszabadulást jelentette számára. Ekkor kötelezte el magát azokhoz az elvekhez, melyek mellett, ha nagyon kritikusan is, de mindvégig kitartott. Amikor 1950-ben második férjét Moszkvába kísérte — a tétlenségre mindig alkalmatlan volt —, be­iratkozott az ottani egyetem történelem fakultására, majd hazatérvén az ELTÉ-n diplomá­zott. Innen már sokak számára ismert az életútja: néhány évi egyetemi oktatás, majd 1957 őszétől két évtizedes miniszteriális vezetői beosztás. Kiváló latinos lévén kényes volt a sza­vak eredeti jelentéshasználatára: szolgált, segített, előmozdított. Szolgálata az eladdig szá­mára szinte ismeretlen levéltáros szakmához kötötte. Egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy becsülte, megbecsülte, felismerte és elismerte munkatársai szakmai tudását. A sors különös iróniája (amihez szinte különös érzéke volt...), hogy az 1969. évi levéltári törvény, melynek megszületéséért oly sokat tett, három nappal élte őt túl, az újabb pedig az 0 nek­rológjával egyazon folyóiratszámban került napvilágra. Egyike volt azoknak, akik annak idején felismerték, hogy az 1960-as évekre az iratkezelési reformok kudarcot vallottak, s ezért a levéltárakéval azonos őrzési és kezelési követelményeket kell támasztani az irattá­rakkal szemben is, a levéltárak pedig, és különösen a területiek a túlzsúfoltság miatt kerül­tek súlyos helyzetbe. Azzal, hogy sikeresen védte a levéltárakat, mint tudományos intéz­ményeket a „levéltár-centrikusság" ellen, előmozdította a társadalmi ismertséget is szerző honismereti, helytörténeti kiadványok megjelentetését és ezzel a levéltárosok hozzájárulá­sát az 1960-as években fellendült történelemtudományi kutatásokhoz. Központi irányítással folytak az üzemi bizottságok, a földosztás és más sors- és évfordulós kötetek országos

Next

/
Oldalképek
Tartalom