Levéltári Közlemények, 67. (1996)
Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - KRÓNIKA - Petri Edit: Varga Sándorné (1914–1995) / 218–219. o.
218 Krónika Varga Sándorné (1914-1995) Olyan emberről mint amilyen Ő volt és olyan valakinek, aki az elmúlt két évtizedben közelről ismerte az Ő mindennapjait, szinte lehetetlen- mégha e rangos szakmai folyóirat számára is — hagyományos értelemben vett nekrológot írni. Számosan, akik — nem csak szűkebben vett szakmánkból — találkoztak a Bözsike-jelenséggel tanúim lehetnek: a nekrológ és Ő csak e türelmes papíron kerülhetnek egy lapra. A személyiségét közelebbről megismerők tapasztalhatták, hogy mennyire idegenkedett a konvencióktól, bárha jó ügy érdekében elismerte jogosultságukat. A temetésén elhangzott búcsúztatók szívből jövő őszintesége talán még az 0 szemüvegét is bepárásította volna, a szakma prominensei fémjelezte méltatások pedig némi fejcsóválássá szelídíthették volna ellenkezését. Miközben ezeket a sorokat írtam, szinte hallani véltem: csináljatok, amit akartok, de rám ne számítsatok! Sammt Erzsébet 1914. Karácsony estéjén született Budapesten. Az első világégés megfosztotta édesapjától, a Ráday utcai lakásban együtt maradt öttagú család férfi és kenyérkereső nélkül maradt, így igen korán megtanulta önmagát saját erejéből fenntartani és családját is támogatni. Magántanítványokat vállalt, tanított miközben maga is tanult. (A kötelességteljesítés kényszeréből fakadó kényszeres időbeosztás az okság megszűnte után is mindvégig sajátja maradt.) A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1938-ban sikerült megszereznie a magyar—német szakos tanári diplomát, de azokban az időkben már nemcsak a megélhetés, hanem a túlélés lehetősége is határt szabott vágyainak. Újabb világháború, újabb pótolhatatlan veszteség: alig szárbaszökkent boldogsága vész el férje halálával. A tragédia és mások hasonló tragédiái benne a halált megvető bátorsággá jegecesedtek. Menekülés helyett mások menekítését válaszotta. 1945 valóban a felszabadulást jelentette számára. Ekkor kötelezte el magát azokhoz az elvekhez, melyek mellett, ha nagyon kritikusan is, de mindvégig kitartott. Amikor 1950-ben második férjét Moszkvába kísérte — a tétlenségre mindig alkalmatlan volt —, beiratkozott az ottani egyetem történelem fakultására, majd hazatérvén az ELTÉ-n diplomázott. Innen már sokak számára ismert az életútja: néhány évi egyetemi oktatás, majd 1957 őszétől két évtizedes miniszteriális vezetői beosztás. Kiváló latinos lévén kényes volt a szavak eredeti jelentéshasználatára: szolgált, segített, előmozdított. Szolgálata az eladdig számára szinte ismeretlen levéltáros szakmához kötötte. Egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy becsülte, megbecsülte, felismerte és elismerte munkatársai szakmai tudását. A sors különös iróniája (amihez szinte különös érzéke volt...), hogy az 1969. évi levéltári törvény, melynek megszületéséért oly sokat tett, három nappal élte őt túl, az újabb pedig az 0 nekrológjával egyazon folyóiratszámban került napvilágra. Egyike volt azoknak, akik annak idején felismerték, hogy az 1960-as évekre az iratkezelési reformok kudarcot vallottak, s ezért a levéltárakéval azonos őrzési és kezelési követelményeket kell támasztani az irattárakkal szemben is, a levéltárak pedig, és különösen a területiek a túlzsúfoltság miatt kerültek súlyos helyzetbe. Azzal, hogy sikeresen védte a levéltárakat, mint tudományos intézményeket a „levéltár-centrikusság" ellen, előmozdította a társadalmi ismertséget is szerző honismereti, helytörténeti kiadványok megjelentetését és ezzel a levéltárosok hozzájárulását az 1960-as években fellendült történelemtudományi kutatásokhoz. Központi irányítással folytak az üzemi bizottságok, a földosztás és más sors- és évfordulós kötetek országos