Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - IRODALOM - Kapronczay Károly: Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. 1–3. k. Bp., 1929–1931. (Hasonmás kiadás, 1995) / 179–181. o.

180 Irodalom szaktudomány művelői rendelkezésére. Azonban ott, ahol ezek hiányoztak, csak szép törekvésekről és gyakran elhaló erőfeszítésekről beszélhetünk. A magyar orvosoknak a saját szakterületük múltja iránti érdeklődése is az előbbiekhez hasonlóan fejlődött: az első orvostörténeti jellegű munkák — elsősorban egyetemi disszertációk — életrajzi adatokat, járványok leírását, uralkodók vagy kiemelkedő személyek betegségének és halálának körülményeit, ritka kórképek gyógyításának történetét ismertetik. Azonban ezek a orvostörténeti munkák — sok esetben folytatással nem rendelkező próbálgatások — eltörpülnek Weszprémi István (1723—1799) , ,Succinta medicorum Hungáriáé et Transylvanniae biographia" című, 1789-ben kiadott négykötetes életrajzi munkája mellett, amelyet az 1960-as években kétnyelvű — latin—magyar — hasonmás kiadásban ismételten megjelentettek. E munka az európai orvostörténetírás szempontjából is kiemelkedő alkotásnak bizonyul, egyben a magyar orvostörténeti kutatás megalapozását is jelenti. A következő két évszázad magyar orvostörténeti kutatóinak irányt mutatott, vizsgálódásaikhoz nélkülözhetetlen segédletet adott. Hatása alól még a múlt század végén sem szabadultak meg a hazai orvostörténészek, hisz többen Weszprémi munkájának folytatásában látták a magyar orvostörténeti kutatás legfőbb célját. Az 1830-a évektől a pesti orvosi karon is — rendkívüli tárgyként — helyet kapott az orvostörténelem, amelyet az 50-es évektől magántanárok adtak elő. A meginduló hazai orvostörténeti kutatás mindinkább igényelte a források feltárását, hiszen Weszprémi munkáján kívül alig támaszkodhatott másra, és enélkül összefoglaló jellegű kézikönyvet alig lehetett megírni. Ennek ellenére — a disszertációk mellett — rövid lélegzetű írások jelentek meg különböző folyóiratokban (Orvosi Tár, Történelmi Tár, Ország Tükre stb.), amelyek egy-egy korszakot, az európai kapcsolatokat tárgyalták. Viszont 1851—1861 között látott napvilágot Linzbauer Ferenc Xavér (1807—1888) „Codex sanitario-medicinalis Hungáriáé" című háromrészes, valójában hét kötetes alapműve, amelyben a pesti egyetem tanára a hazai egészségügy forrásait és orvosi törvényeit gyűjtötte össze, felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot adott a kutatók kezébe. (Mivel a munkához nem szerkesztett mutatót, a visszakeresés igen nehézkes.) Linzbauer forráskiadványa ösztönző hatást gyakorolt az orvostörténelem iránt érdeklődőkre, sőt egy újabb nemzedék vállalta a nagyobb sikereket nem ígérő nehéz feladatot. Nincs mód itt mindenkit felsorolni, de a bővülő publikációk jogossá tették egy hazai orvostörténelmi monográfia megírását, amire csak 1894-ben (Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története), illetve 1927-ben (Mayer Kolos Ferenc: Az orvostudomány története) kerülhetett sor. Hiába rendelkezett már orvostörténelmi gyűjteménnyel (1905) a Budapesti Kir. Orvosegyesület, amelyet nyilvános múzeummá szervezett 1909-ben, hiába gyarapodott tehetséges kutatókkal az orvostörténelem művelőinek tábora, a forrásfeltárás, a forráskiadvány állandóan visszatérő probléma maradt. A századforduló éveiben tevékenykedő orvostörténeti kutatók elsősorban az újabb források feltárását, rendezését és a magyar orvostudomány helyének — az egyetemes orvostörténelmen belüli — kijelölését tűzték célul. A forráskutatás területén hatalmas munkát végzett Magyary-Kossa Gyula (1865—1944), akinek 1929—1940 között megjelent négykötetes „Magyar orvosi emlékek" című munkája az egyik — ma is — lefontosabb forrásgyűjteménye hazai szakirodalmunknak. Magyary-Kossa Gyula nemcsak a hazai orvostörténetírás kiemelkedő egyénisége, hanem az orvosi vegytan magas szintű kutatója és művelője is. Az orvostörténelem iránt kezdetben csak érdeklődik, majd az Állatorvosi Főiskola professzoraként már elmélyült buvárlatai folyóiratokban jelennek meg, majd könyvformát is öltenek. Mi vezette ahhoz, hogy forrásokat tárjon fel, rendezze az adatokat, és azokat gyűjteményes jellegű kiadványokban közölje? A magyar orvosi emlékek 1929-ben megjelent első kötetének előszavában írja: ,,... Negyedéves medikus koromban kezdtem érdeklődni a magyar orvosok