Levéltári Közlemények, 66. (1995)
Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Varga János: Szavakba kövült történelem / 183–196. o.
192 Varga János korának francia katonái, akkor az utolsó szótag orrhangú megformálása miatt az a hang háttérbe szorulása, illetőleg elnyelése, amelyet hiányként érzékelhettek, foghattak fel a magyarok, egészen természetes jelenség; az sz hang c-vé alakulása pedig egyáltalán nem ellenkezik a magyar nyelvfejlődés szabályaival. Persze a fenti problémákban csakis francia nyelvtörténészek tudnák a valóságot leginkább megközelíteni. Csak megközelíteni, hiszen a XVII. századból nem maradt fenn olyan újrahallható hanganyag, amely a szóvégi s írása és ejtése kapcsolatának fejlődését végérvényesen tisztázhatná. Minden esetre a labanc eredetének ez a magyarázata logikusabb és nyelvtanilag kevesebb buktatókat rejtő, mint a korábbiak. IV. Pokolra megy Ha máshonnét nem, József Attila költeményéből széles körben ismertek az alábbi verssorok: „Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni, Ott kell annak megtanulni, Hogyan kell a dudát fújni." Azt már kevesebben tudják, hogy József Attila voltaképpen egy népi verses mondókát örökített át a költészetébe. A jelek szerint azonban az idézett szakasz eredeti értelmét tévesen fogta fel. Magyarázói, életművének vallatói szerint azt óhajtotta e sorokkal kifejezni, hogy az embernek a poklok minden kínját el kell szenvednie, ha szert akar tenni olyan valóságérzékre, erkölcsi nemességre, megértőkészségre és higgadt bölcsességre, amely szavainak hitelt kölcsönöz és morális fedezetet biztosít kortársai előtt; mert érdemi, maradandó, nagy hatású dolgok-művek csak akkor születhetnek, ha önfegyelemre és türelemre edző kínban-vajúdásban fogannak. Ez az értelmezés — a költő versének következő szakaszai után ítélve is — minden bizonnyal fedi azt a mondanivalót, amelyet József Attila világgá kiáltani szándékozott. Kérdés viszont, hogy az általa gondolati közvetítőként választott mondókának is ugyanez-e az értelme. A mondóka „pokolra megy" szókapcsolatának hallatán önkéntelenül is Tari Lőrinc pokoljárása bukkan fel az emberi tudat mélyén: a „pokolra megy" és a „pokoljárás" nemcsak közös tőről eredtek, hanem egyúttal ugyanazon cselekvésre vonatkozó kifejezésekként tűnnek fel. De ha valaki a József Attila által irodalommá emelt négy sor mondandóját egészében és összefüggéseiben gondolja végig, azonnal feltámad benne a kétkedés. A magyar nyelvtudomány szerint a Halotti Beszéd keletkezése idején már ismert pokol szó valószínűleg valamely katolikus délszláv nyelvből került a magyarba, és a keresztény hitvilág talaján született. Első— vallásos — jelentésében a túlvilág azon része, ahova a halál után az örök szenvedésre kárhozottak lelkei jutnak. Másodlagosan veszélyekkel, borzalmakkal teli helyet, sok kínnal, szenvedéssel járó helyzetet vagy körülményeket jelöl. A túlvilági pokolban a vallási hiedelem szerint az oda kerültek örökös tűzben égnek, miközben a pokol lakói: az ördögök a legváltozatosabb módon és eszközökkel gyötrikkínozzák őket. A pokol tehát a véget soha nem érő szenvedések helye. E hitnek és felfogásnak teljesen megfelelően, belőle logikusan következően, sem a pokol létezését tanító vallások, sem a hitregék, sem a népképzeletből formálódott mondák-legendák nem tudnak arról, hogy a pokolban bármiféle zene volna, hogy akár a folytonosan kínzott és szenvedő elkárhozottak, akár — az előbbiek mulattatására — maguk az ördögök muzsikálnának.
