Levéltári Közlemények, 66. (1995)

Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Lakos János: Sashegyi Oszkár (1915–1994) / 5–7. o.

Sashegyi Oszkár (1915—1994) 1 menyeiről. Tagja volt a Levéltári Közlemények és a Levéltári Szemle szerkesztőbizottságainak, utóbbi folyóiratnak 1968 és 1973 között ellátta a felelős szerkesztői teendőit is. Sashegyi Oszkár a levéltári szakmai feladatok magas színvonalú művelése és irányítása mellett tudományos működésében is kiemelkedő eredményeket ért el. A már említett műveken kívül 1959-ben jelent meg az 1849 és 1867 közötti munkás- és parasztmozgalmakat, majd 1974-ben a magyar felsőoktatás 1849 és 1867 közötti történetét tárgyaló forráskötete. Újabb cenzúratörténeti tanulmányokat közölt 1958-ban, a 60-as évek második és a 70-es évek első felében. Számos tanulmányát, közlését találjuk meg a Századok, a Levéltári Közlemények és a Levéltári Szemle hasábjain. Publikációinak műfaji és tematikai gazdagságát az e kötetben lévő életműbibliográfia bizonyítja. Kandidátusi disszertációját 1970-ben védte meg. Hatvanhárom évesen 1978-ban vonult nyugállományba. Mint azt később nyilvánosság előtt is elmondta: azért, mert egészségi állapota romlott, és érezte, hogy a növekvő hivatali terhek mellett tudományos tervei megvalósítására nem maradna ideje. Nyugdíjasként mégsem saját munkájával foglalkozott először, hanem két volt kollégája, Varga Endre és Veres Miklós hátrahagyott kéziratát dolgozta át és tette megjelentetésre alkalmassá. Az ELTE 350 éves jubileuma alkalmából kiadott kötetbe megírta az egyetem abszolutizmus kori történetét, majd mint sorozatszerkesztő irányította az Országos Levéltár — e sorok írója által szerkesztett — térképkatalógusának összeállítását. Fő feladatát azonban a Szépirodalmi Könyvkiadótól kapott megbízás képezte: egy háromkötetes Széchenyi-válogatáshoz kellett sajtó alá rendeznie a legnagyobb magyar legfontosabb munkáit. 1987-ben a Levéltári Szemlében közzétett interjúban ezt a témát mint a magyar tudomány nagy adósságát és az abszolutizmus kori levéltár repertóriuma 2. kötetének összeállítását jelölte meg olyannak, amit mindenképpen szeretett volna befejezni. „Ha sikerül is még befejeznem az ... említett munkákat, életművem akkor is bizonyos mértékig töredékes marad. A kultúrtörténet területén nem írhattam meg a magyarországi könyvcenzúra történetét 1848-ig, amit fiatalon elterveztem. A közigazgatástörténet területén nem készítettem el azt a monográfiát, amely teljes, hiteles képet adott volna az önkényuralmi rendszer államának történetéről, ..." — mondta az 1987-es interjúban, majd így folytatta: ,,Mindezek ellenére elégedett vagyok. Szerencsésnek érzem magam, mert olyan korban éltem, amikor minden területen lehetett nagyot alkotni. Az OL vezetése egy nagy levéltár tudományos feltárásának hatalmas munkáját bízta rám, ami csak egyszer adódik egy levéltár életében, s amit nagyrészt végre is hajtottam. Ez az a munkám, amit valóban maradandónak érzek s aminek az utókor bizonyára sokáig hasznát fogja látni." A sors megadta a lehetőséget Sashegyi Oszkárnak: sokat betegeskedve ugyan, de befejezhette a Széchenyi-művet és megérhette a könyv megjelenését. A régen megérdemelt történelemtudomány doktora fokozatot is elnyerte 1993-ban. így alaposan sikerült csökkentenie életművének önmaga által érzett töredékességét! Sashegyi Oszkár halálával nagy tudású, szerény ember ment el közülünk. Nehéz időkben is megállta a helyét, mindig emberséges, igazságos volt beosztottaival. Sokat tanulhatott tőle az ifjú nemzedék, akár a szakmai ismereteket, akár az igényességet tekintjük. Szerencsések voltunk mi, akik vele vagy a környezetében dolgozhattunk. Kevesen vannak azok, akiknek annyit köszönhet az Országos Levéltár, az egész magyar levéltárügy és történelemtudomány mint neki. Sashegyi Oszkárt 1994. november 12-én Óbudán a Jó Pásztor Nővérek templomában temették el. Emlékét az Országos Levéltárban mindörökké megőrizzük. Nyugodjon békében! Lakos János