Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - Balázs Péter: A levéltárügy rendezéséről szóló 1947. évi XXI. tc. útja Sopron vármegye 1935. évi kezdeményezésétől az 1947. évi kihirdetésig / 39–75. o.

62 Balázs Péter zését célozzák, hiszen ezt már az 1929. évi XI. te. elfogadásával is kifejezésre juttatták. Az sem lesz vita tárgya, hogy az egyházi levéltárak a tudományos kutatás számára hozzáférhetők legyenek, hiszen XHI. Leó pápa a Vatikáni Levéltárat nyitotta meg e célból — vallási és nemzeti különbség nélkül — minden komoly kutató számára. A törvénytervezet erre vonatkozó bekezdését mégis határtalanul tágnak, lazának és sok visszaélésre alkalmasnak ítélte elsősorban abból a szempontból, hogy nem mondja ki, miszerint bizonyos ügyek iratait az egyházi főhatóság a kutatás alól teljesen kivonhatja. Balanyi György piarista ugyancsak a tudományos kutatással kapcsolatban az egyházi érdek kiemelését kevésnek tartotta, mert szerinte a piarista rendre mint egyházi testületre egyáltalán nem megtisztelő, hogy pl. Benyák Bernát janzenista tanokat hirdetett, vagy hogy Koppi Károly a kelleténél messzebb ment a felvilágosodás tanainak hirdetésében. Tehát a kutatás megtagadását arra az esetre is ki kell terjeszteni, ha a kérdéses iratok nyilvánosságra hozatala az illető egyházi testület jó hírét vagy megbecsülését veszélyezteti. Kívánatosnak vélte a tudományos és nem tudományos kutatás pontosabb elhatárolását is. Biró Vencel (ugyancsak piarista) szerint sem lehet az egyházi levéltárba bárkit beengedni, különösen nem abból a célból, hogy az iratok között szabadon böngésszen. Záhonyi Mihály úgy vélte, hogy a püspökök a felügyelő javaslatára engednék meg a kutatást azokban az iratokban, amelyeknek nyilvánosságra hozatala egyházi érdeket vagy közerkölcsöt nem sért. Pásztor Lajos célszerűnek vélte annak kimondását, hogy amkely levéltárban téli időben a kutatási feltételeket nem tudják biztosítani, az Országos Levéltárnak és más tudományos intézeteknek hivatalos megkeresésre az iratokat ki kell kölcsönözni. Ugyancsak Pásztor Lajos hívta fel a figyelmet arra, hogy sok egyházi szervnél (pl. kolostorokban) nincsen levéltár, hanem a könyvtárban őrzik az értékesebb iratokat (adományleveleket, számadáskönyveket, história domusokat, canonica visitatiókat stb.). Ezek védelméről is intézkedni kellene. (Ez a törvény szövegébe bele is került.) Szinyei Merse Jenő miniszter kifogásolta, hogy nem lát rendelkezést az egyházi anyakönyvekre, pedig ismerve az e téren utalkodó szomorú állapotokat (elhelyezésük, a papság járatlansága ezek kezelésében), olyan rendelkezést szeretne látni, amely ezeket az iratokat egyházmegyei (egyházkerületi) székhelyeken összpontosítaná. Hadnagy Albert az 1827. előtti egyházi anyakönyvek — állami támogatással történő — lemásoltatására tett javaslatot, mert ezek a helyszínen siralmas állapotban vannak. A másolatokat a megyei levéltárakban kellene elhelyezni. Bíró Vencel és Karsai Géza az egyházközségi iratok védelmében emeltek szót. Az előbbi a lelkészek hozzá nem értéséből eredő károk, az utóbbi a háború, a tűzvész, a nedvesség stb. által származható veszélyek elhárításának szükségességét hangoztatta. Tóth László szerint a törvényben jó lenne kimondani, hogy a hiteleshelyi és az egyházi levéltárak is elfogadhatnak letéteket (gondos megőrzés és kezelés mellett), mint a közlevéltárak. Iványi Béla hibáztatta, hogy a törvénytervezet különbséget tesz egyházi és magánlevéltárak között, noha a kettő ugyanaz, mert a püspöki, káptalani és konventi magánlevéltárak jogilag mit sem különböznek a családok vagy magánszemélyek tulajdonában lévő levéltáraktól. A törvénytervezet az egyházi magán-, sőt még a közlevéltár jellegű hiteleshelyi levéltárakkal szemben mégsem meri az ultima ratiót alkalmazni, amit a közérdekűvé kikiáltott magánlevéltárakkal szemben megengedhetőnek vél. Balanyi György a törvénytervezet legfeltűnőbb jellemzőjének a teljes centralizációra, illetve totalitásra való törekvést tartotta, amely az állam beleszólási és rendelkezési jogát igyekezett biztosítani olyan területeken, amelyek addig közületi és egyéni rendelkezés alá estek. Elismerte, hogy ez a törekvés természetesen következik az akkori politika irányvonalából, és még azt sem vonta kétségbe, hogy ez sok érték megmentését és könnyebb tudományos hasznosításának célját segíti. Mégsem tudott vele megbarátkozni, mert végelemzésben az állami mindenhatóság érdekét szolgálta. Galla Ferenc kívánatosnak tartotta, hogy a kormányzat a törvényjavaslat benyújtása előtt az egyházi levéltárak ügyében a püspöki karral és