Levéltári Közlemények, 64. (1993)
Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - IRODALOM - Szűcs László: Mads Ole Balling: Von Reval bis Bukarest. Statistisch-biographisches Handbuch der Parlamentarier der deutschen Mindelheiten in Ostmittel- und Südosteuropa, 1919–1945. Bd. I–II. Kopenhagen, 1991. / 204–207. o.
206 Irodalom csolatos adatok ismertetése, végül az elhalálozás helye ás dátuma. Előfordult természetesen, hogy valaki különböző időpontokban más-más választókerületekben jutott mandátumhoz, ilyenkor az első helyen olvasható részletes életrajzi ismertetés, a többi helyen pedig a név és a legszűkebb adatblokk mellett csak az erre vonatkozó utalás található. Az egyes személyekről szóló cikkek eltérő részletességűek. Az egész oldalra terjedő életrajzok mellett néhány soros ismertetések is szerepelnek, ami — figyelembe véve a hatalmas területet, a szerteágazó irodalmat és másrészről a források hiányát — teljesen érthető. Összesen 636 keleté-európai német képviselő életrajzi adatait tartalmazza a két kötet, vagyis, minden túlzás nélkül állítható, hogy egy nemzet legnagyobb, anyaországon kívüli parlamenti képviseletéről nyújt képet. Ez önmagában is hallatlan értékűvé teszi a munkát, s ezen túlmenően értéke az a mintegy hetven oldalra terjedő statisztikai analízis, amely a legkülönbözőbb szempontokból vizsgálja a térség német parlamenti képviseletének helyzetét, sorsát. Ebből többek között kiderül, hogy az említett 636 német képviselő a tizenegy központi és a két tartományi parlamentben összesen 694 mandátumot szerzett meg a két világháború között, továbbá, hogy Csehszlovákia (ahol a képviselőházban 204, a szenátusban 121 német képviselő volt) és Románia (47, illetve 26) után Magyarországon volt a legerősebb német parlamenti képviselet (42 a képviselőházban és 10 a felsőházban) az 1919—1945 közötti időszakban. Vizsgálat tárgyává teszi ebben a részben azt is, hogy kik szerepeltek több ország parlamentjeiben is (területátcsatolások folytán), illetve hol s hányan jutottak szerephez a képviselőházban, majd a szenátusban. Összeállításainak, elemzéseinek érdekes eredménye, hogy a képviselők nagyobbik hányada (398) csak egy választási periódusban jutott mandátumhoz, két alkalommal már csak 119 személyt választottak meg, s csak Romániában fordult elő, hogy öt alkalomnál többször választottak meg egyeseket. Hasonlóan tanulságos a mandátumok megoszlásának kronológiai áttekintése. Ebből kiderül, hogy csak Magyarországon volt az egész időszakon át folyamatos képviselete a németségnek, s ez a háború időszakában erősödött is: az 1935 utáni 5—7-hez képest 1942-től 11 mandátummal rendelkeztek a képviselőházban, míg a felsőházban a korábbi 1—3-hoz képest 6-ra nőtt a képviseletük. Érdekes összeállítás található e fejezetben a német képviselők származásáról, nyelvismeretéről, nemzeti-kulturális eredetéről. Ebből kiviláglik, hogy például a csehszlovákiai német képviselők jelentős része nem ismerte a prágai parlament hivatalos nyelvét. A képviselők foglalkozás szerinti megoszlásának vizsgálatából kitűnik, hogy legtöbbjük az agrárszektorbóljött (138), s rögtön utána a pártfunkcionáriusok következtek (112 fővel). Külön-külön tanulmányszámba menő fejezetek foglalkoznak többek között azzal, hogy mennyire számítottak a német képviselők az ország őshonos lakóinak vagy újabban betelepülteknek; mennyire tartottak kapcsolatot a képviselők a választókerületükkel; voltak-e olyan német képviselők, akik már az első világháború előtt is tagjai voltak a parlamentnek (csak Magyarországon volt három ilyen képviselő), illetve voltak-e, akik a második világháború után is tagjai lettek valamelyik ország parlamentjének (Csehszlovákiában kettő, Romániában egy); mennyiben vettek részt a német képviselők az adott ország központi kormányában (Csehszlovákiában és Magyarországon négy-négy, míg Lettországban kettő, Észtországban pedig egy német képviselő lett tagja a kormánynak, ezeken kívül csak a tartományi kormányokba kerültek be); hányan s kik kerültek a parlamentek vezető posztjaira (főleg Csehszlovákiában foglaltak el több vezető pozíciót, Magyarországon csak két személy jutott el mindössze a jegyzőkönyvvezetői tisztségig); hogyan alakult a német képviselők világnézeti arculata (94 szociáldemokrata, 35 kommunista, a többi polgári irányzatú volt; a magyar parlamentbe csak egy német szociáldemokrata került be). Az utolsó fejezet a német képviselők kollektív katasztrófáját ismerteti. 32 személy halálának az időpontját és 29 személy halálának a helyét nem sikerült felderítenie, a többiekről (név szerint felsorolva mindenkit) a következők nyertek megállapítást:
