Levéltári Közlemények, 63. (1992)
Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Tringli István: Hunyadi Mátyás és a Perényiek / 175–192. o.
184 Tringli István király és a nádor részére iktattak. Verbőczy fejtegetése szerint egyébként a királynak a nádori kétharmadot sem áll jogában eladományozni, ő ugyan a kegyelem kapcsán beszél erről, ez azonban értelemszerűen vonatkozik adományozására is. Az adománylevél utólagos felmutatásával persze Erzsébet asszony még érvényesíthette jogait. Létükben nem veszélyeztette az ítélet a Perényieket, de a majdnem teljes emődi birtokkomplexum időleges elvesztése is fájdalmas lehetett, akárcsak a szentmiklósi uradalom részeié. Időlegesről volt szó, hisz visszaváltásukig történt a birtokbaiktatás. Jelentheti-e egy ilyen ítélet a bizalom megvonását? Tavasszal még Perényi az uralkodó teljes bizalmát élvezte: 1465. március 27-én kért ő és két testvére új adományt birtokaikra. 56 Az új adomány az uralkodó de gratia tevékenysége, aligha hihető, hogy ezt valaki éppen akkor kérje tőle, ha éppen nem tanácsos szeme elé kerülnie. Minden bizonnyal a sikertelen egyezkedések után került sor a Hunyadiné számára kedvező ítéletek kihirdetésére. Azonban Perényi István még két hónapig volt asztalnokmester, utoljára szeptember 3-án szerepelt együtt Báthory Lászlóval egy méltóságsorban 57 , lehet hogy még egész ősszel működött e tisztségben, mindenesetre Báthoryt 1466. január 2-án már egyedül említik. 58 Az ítélet tehát jelezhette Mátyás bizalmának megrendülését, de teljes kegyvesztettséget semmiképpen. Amúgy sem kellett sokáig tartani a birtokok elvesztésétől. Lehet, hogy Perényi volt az, ki nem akart Szilágyi Erzsébettel egyezkedni, hisz nem kiváltotta a lefoglalt birtokokat, hanem kegyelmet eszközölt ki magának. Az 1466 áprilisi kegyelemlevél újfent több kérdést is nyitva hagy: elvileg csak a bírói kétharmad részre vonatkozhatott — abból is csak a királyt illetőre —, azonban a főváltság és a kártérítés fejében lefoglalt Vidám, a visszaadott Polgár nem ennek hatálya alá estek. A birtokok visszaadásával Hunyadi János özvegye nem igyekezett: 1467. október 25-én Mátyásnak intenie kellett a két munkácsi várnagyot ,,a Szentmiklós határain belül fekvő jogtalanul elfoglalt" és még mindig náluk levő erdő — ez az ami miatt az országbíró esküt ítélt — visszabocsátására. 59 Perényi nemsokára újra udvari méltóságba emelkedett: Maróti Mátyással együtt 1468—69-ben a lovászmesteri tisztséget viselte. 60 1471-ben a Vitéz János-féle összeesküvésben számos magyar főúr Mátyás letételét határozta el. A szövetkezés okaként Bonfini az előkelők mellőzését, a szokatlan adót, az egyházi jövedelmek jogtalan élését, más erőszakoskodásokat említ. 61 Dlugosz úgy tudta, hogy a cseh háborúk miatti elégedetlenség, a török elleni küzdelem elhanyagolása és az őket ért méltánytalanságok miatt fordultak a magyar Kázmér herceghez. 62 Mátyás az összeesküvésről értesülve még a nyáron visszatért Magyarországra és lassan visszaszerezte elvesztett híveit, kik — ha hihetünk Bonfininek — sokan lehettek, mert alig maradt a király pártján néhány ember. A „színlelés" és az „adományozások" hatásosnak bizonyultak: szeptemberre már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy országgyűlést hirdessen Budára, lecsillapítandó a kedélyeket. Perényi István ott volt-e korábban az elégedetlenek közt, nem tudjuk. Fraknói szerint az ellenzék vezéreit azok közt kell keresnünk, kik az 1468-as országgyűlés adómegajánlásához hozzájárultak, az 1470-es aláírók soraiból azonban hiányoztak. 63 Nos ha ez igaz, akkor Perényi István a leghűségesebbek közé kellett, hogy tartozzon. Habár lovászmester volt, őt 1468. szeptember 28-án nem találjuk a megerősítők sorában, csak társát a méltóságban: Maróti Mátyást 64 , ellenben 1470-ben, habár ekkor semmilyen méltóságot 56 MOL, Magyar Kamara Archívuma, NRA lajstromkönyvek (E 148.) tom. XLII. 818—11. 57 Dl. 13736. 58 FÜgedi 127. » Dl. 16026. 60 FÜgedi 124. 61 Bonfini: Rerum Ungaricarum decades ed. Fógel, Iványi, Juhász. Bp., 1941. IV. dec. ül. lib. 41. 62 Ioannes Dlugossi seu Longini...Históriáé Pölonicae libri XII Francofurti 1711. liber XIII et ultimus Lipsiae 1712., továbbiakban: Dlugosz, XIII. lib. 470. 63 Fraknói 240. 64 G. Bónis—E Dőry-G. Érszegi—S. Teke: Decreta regni Hungáriáé 1458—1490. Bp. 1989. 181.
