Levéltári Közlemények, 63. (1992)
Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Engel Pál: Salgai Miklós / 15–26. o.
24 Engel Pál kabátyját újból némi vagyonhoz juttatni. Ugyanilyen valószínűtlen, hogy bármi része lett volna Salgainak nagybátyja halálában. Garai János 1428-ban halt meg 67 , amikor Zsigmond még itthon tartózkodott, ekkor azonban még senki sem gyanakodott erőszakos halálra, hiszen akkor nyomban perbe fogták volna. A vád évek múlva, Zsigmond nyugati tartózkodása idején (1430—34) röppent fel, amikor Salgai és az özvegy szerelmi kapcsolata — amelynek létében nincs okunk kételkedni, de amely nem feltétlenül előzte meg Garai halálát — kitudódott. A vádat azonban, mint kiderül, épp az a személy nem hitte el, aki a legközelebbről volt érintve: az elhunyt unokaöccse és örököse, Garai László. O ugyanis Salgaival annak száműzetése alatt is tartotta a kapcsolatot, sőt, mint láttuk, pénzt küldött a számára Velencébe. A rázúdított rágalmak özönéből kitetszik, hogy Salgait a kortársai általában nem kedvelték. Másfelől viszont^azt tapasztaljuk, hogy mindazokra, akik közeli viszonyban voltak vele, jó benyomást tett. Ők nemcsak nem tekintették bűnösnek, hanem a többszöri megbélyegzés ellenére sem vonták meg tőle a bizalmukat, sőt megpróbálták támogatni balsorsában, akár még — mint Szécsényi László — az uralkodó neheztelését is vállalva. Mindezt nem könnyű összeegyeztetnünk, de azért kínálkozik egy megoldás. Eddig nem szóltunk róla, de tény, hogy Salgai kivételesen művelt ember volt. A XV. századi magyar előkelőket, amennyire tudjuk, alig legyintette meg az alfabetizáció. Nemcsak a parvenü Hunyadi volt közismerten írástudatlan, hanem úgy látszik, 1500 előtt a legjobb házak ifjainak neveltetéséhez sem tartozott hozzá a betűvetés elemi ismerete. Biztos tudomásunk van róla, hogy Bátori István országbíró és erdélyi vajda (t 1493), akinek már apja is országbíró volt, élete végén sem tudta aláírni a nevét, , ,mivel nem tud írni" (quia scribere ignorat), és ugyanígy analfabéta volt Gúti Ország László lovászmester (t 1492), Mátyás nádorának, Ország Mihálynak egyetlen fia és hatalmas vagyonának örököse. Mindezt tekintetbe véve ámulattal tapasztaljuk, hogy Salgai nemcsak írástudó volt, hanem olvasott, sőt levelezett is. ,,Ha könyveim és irataim között (inter libros meos et cartas) olyant találnak, amely a jog és a lélek ellen való, azt égessék el" — hagyta meg végrendeletében. Nem sejthetjük, milyenfajta tiltott irodalom olvasása nyomta a lelkét: huszita írásoké-e avagy pajzán novelláké, de nem is ez az érdekes. Inkább az, hogy mivel szolgái közül egyikről sem tehető fel, hogy képes lett volna felolvasni neki, fel kell tennünk, hogy könyveit saját maga tanulmányozta. Ezzel egybevág végrendeletének egy másik passzusa, amely különös levélváltásáról tanúskodik. Arra kérte ugyanis végrendelete végrehajtóit, hogy mielőtt iratait átadják Szécsényi Lászlónak, vessék tűzbe, ,az összes szerelmeslevelet" (omnes littere missive de amore), amit abban ,,vagy másutt" találnak. Találgathatjuk, ki lehetett a boldogtalan románc tárgya; alighanem Mazóviai Hedvig, akinek a királyi ítélet indokolása szerint a szeretője volt, s aki Salgai száműzése után Garai László házi őrizetében otthon tengette napjait. Biztos csak az a tény, hogy Salgai a kor hazai főnemességének egyedülállóan művelt reprezentánsa volt, és mindenesetre az első magyar, akiről tudható, hogy szerelmével nemcsak csókolózott, hanem levelezett is. Úgy gondoljuk, Salgai bukását végső fokon az idézte elő, hogy túlságosan más volt. Más, mint a többi főúr. Ezért utálták annyian. Ki tudja, nőtlenségén és olvasmányain kívül mi minden volt még a rovásán? Mennyi tapintatlanságot követhetett el udvari éveiben? Fölényes volt? Lenézte társait? Talán éppenséggel megszégyenítette a császárt? Netán gúnyverseket faragott rá? Mivel Windecke hallgat róla, sohasem fogjuk megtudni, miként azt sem, valóban rászánta-e magát arra a képtelen gondolatra, hogy jóllehet anyagilag nem szorul rá, hamis pénzt veressen, és ezt éppen Zsigmond jól ellenőrzött Magyarországában próbálja forgalomba hozni. Vagy inkább ebben is csak másságának volt az áldozata, és netán azért fogták perbe, mert ő volt az első magyar, aki humanista módra — antik érmeket gyűjtött? 67 1427. nov. 11. (Dl. 11942) és 1428. mára 26. (DF Pannonhalmi lt. Caps. 862) között. Néhainak mondja több más 1428. évi oklevél is (Dl. 43761, DF Révay lt. Gyulay VII-18).
