Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Engel Pál: Salgai Miklós / 15–26. o.

22 Engel Pál Az ítélet után Salgai a szó szoros értelmében földönfutó lett. Minden vagyonát elvesztette, azaz nem maradt egyetlen birtoka sem, ahol meghúzhatta volna magát. Mint utóbb megtudjuk, egyik nagybátyja, Garai János fogadta be, az ő halála után pedig az özvegy, Hedvig mazóviai hercegnő vendégszeretetét élvezte. Ifjú rokona, Szécsényi László is kitartott mellette, sőt megpróbálta újból birtokhoz juttatni. Anyai részről örökölt jószágát, a Zala megyei Hegyesd várat akarta átjátszani a kezére zálog címén, de Rozgonyi Simon veszprémi püspök, aki már előbb maga is szemet vetett az uradalomra, testvérei útján feljelentette a királynál. Zsigmond, aki ekkor már évek óta külföldön tartózkodott, 1433. szept. 25-én a bázeli zsinatra utaztában Mantuából utasította szigorú levélben Szécsényit, hogy az ügyletet ne merje végrehajtani, és ha a várat el akarja zálogosítani, úgy ezt kizárólag a püspök részére tegye.

62 Zsigmond hazatérte (1434. okt.) után hamarosan pont került a Salgai-ügy végére. 1435. március 13-án a pozsonyi országgyűlés alkalmával a király személyes törvényszéke másodszor is törvényt ült felette. A vádat, ,a Garai János rokonságából és házanépéből való előkelők, nemesek és más állású emberek" terjesztették elő. Az elsőrendű vádlott Hedvig volt, aki, mint előadták, nyíltan és valamennyiük tudtával libidinoso et detestabili incestu mehando „összeszűrte a levet" (se coquinasset) Salgaival, majd attól való féltükben, hogy az asszonynak a házasságtörésért halállal kell lakolnia, a férjet közösen eltették láb alól. A királyi tanács mindkettőjüket főbenjáró ítélettel (capitali sententia) sújtotta. Az özvegyet örökös fogságra ítélték, amit unokaöccse, Garai László macsói bán — az 1433-ban elhunyt nádor fia — egyik várában kellett letöltenie, Salgait pedig „örökös hűtlenség gyalázatával" (subperpetuo infidelitatis labe) száműzetésbe küldték.

63 Menedékhelyül a volt ellenséget, a velencei köztársaságot választotta, amellyel Zsigmond nemrég, 1433-ban kötött békét. Ottani éveiről két irat tájékoztat, amelyeket a velencei állami levéltár őrzött meg számunkra. Az egyik egy szerződés, amelyet egy páduai közjegyző állított ki a jelenlétében 1436. november 19-én. Mint megtudjuk belőle, egy Pelsőci (Pelsecz-i) János nevű familiárisát Velencéből Magyarországra küldte, hogy hozzon el a részére száz aranydukátot rokonától, Garai László macsói bántól, aki az összeget készséggel át is adta, ámde a szolgát bevallása szerint útközben kirabolták és csak ötven dukátot hagytak meg nála. Salgai úgy gondolta, hogy a történet nem elég hihető, ezért Pádua városa által elfogatta küldöncét és csalás vádjával bebörtönöztette. Végül úgy állapodtak meg, hogy Pelsőci havi kétdukátos részletekben fogja törleszteni tartozását. Ezt a perköltségekkel együtt 72 dukátban állapították meg, minthogy Salgainak többször kellett az ügyben Velencéből Páduába utaznia, mégpedig kísérettel, „ahogyan rangjához és helyzetéhez illik" (pluries veniendo de Venetiis Paduam cumfamulis secundum suam dignitatem et stamm). A másik okmány Salgai végrendelete, amelyet 1438. január 18-án a Rialtón — feltehetően ottani palotájában — mondott tollba az odahívott olasz jegyzőnek. Az irat végén olvasható megjegyzés szerint másnap meg is halt.

64 Végrehajtóiéul négy velencei barátját jelölte ki. Egész életében nőtlen lévén gyermekei sem maradtak, ezért általános örökösévé az otthon élő Szécsényi Lászlót tette meg. Ráhagyta összes várát, városát, faluját és minden egyéb jószágát, amelyek jog szerint amúgy is reá haramolnának. Csupán Szakállal (Nógrádszakai) tett kivételt, arról úgy rendelkezett, hogy ottani része a hajdani bencés kolostor újjáalapítá62 Dl. 12532, F. X/7. 465. 63 H. VE. 455 (Dl. 12768). 64 Archivio di Stato, Velence. Óváry I. 415. sz., másolata Mircse Jánostól az MTA könyvtárának kézirattárában. Részlet: BTOE. III. 1160. sz. A dokumentum évszáma 1437, és a magyar regesztakiadásokban ezzel a kelettel közölték, megfeledkezve arról, hogy Velencében az év kezdete március l-e volt, tehát 1437. jan. 18-a valójában 1438. jan. 18-ának felel meg. A helyes dátum felől minden kétséget eloszlat az indictio prima említése, amely 1438-nak felel meg, továbbá, hogy a végrendelet az 1437. dec. 9-én meghalt Zsigmondot néhainak mondja (a quondam dominó Sigismondo rege Ungarie).