Levéltári Közlemények, 63. (1992)
Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Fügedi Erik: IV. Béla adományai és a szóbeliség / 39–52. o.
48 Fügedi Erik A kormányzásban szükséges birtokbaiktatásokat áttekintve összefoglalóan azt kell mondani, hogy a fejlődésben a kancellária érte el a legmagasabb szintet. Megállapította azokat a tényeket, amelyeknek szerepelniük kellett az adománylevélben, meghatározta a donációs levél felépítését, sőt kialakította azokat a formulákat, amelyekre a megfogalmazás során szüksége volt. A kancellária írásbeli munkájához képest az iktatást végrehajtó személyek kiválasztásában a fejlődés lemaradt. A kör, amelyből a megbízottakat kiválasztották, nem vált intézményessé, valószínű azonban, hogy az illetékes megyésispán kapta általában a parancsot, még ha ez nem is jutott el elvi szintre; és biztos, hogy elsősorban világiakat szemeltek ki erre a feladatra, ha nem érvényesült más, ennél erősebb szempont és nem egyházi kapta a feladatot. Az iktatás végrehajtásáról az egyháziak írásban jelentettek, a világiaknak csak egy része, és körükön belül a társadalmi állás szerint magasabban elhelyezkedők — akik íródeákot tarthattak — voltak előnyben. A szóban beszámoló világi küldöttek mellé néha az uralkodó kereste meg a legközelebbi káptalant, konventet. Az előzőkben felsorolt rengeteg kivétel után valószínűleg meglepően hangzik az a megállapítás, hogy mégis határozott rendszerrel állunk szemben, a munkamegosztás jól megszervezett formájával. A szervezés során tekintettel kellett lenni a tagadhatatlan tényekre. Az ország lakossága szóbeli kultúrában élt, reménytelen lett volna azt várni, hogy ezen néhány nemzedéken belül változás következzen be. Talán még a királyok esetében is ez volt a tény. A XII— Xin. századból nem rendelkezünk királyaink nyelvtudására vonatkozó adatokkal, de nem feltételezhetjük, hogy latinul tudtak volna. Szóban kormányoztak, szóban adták a birtokokat, ha az adománnyal kapcsolatban valamilyen kikötést tettek, azt is szóban mondták el. A XII. század végétől kezdve azonban ott állt mögöttük a kancellária, amelynek tagjai az adományt írásba foglalták, természetesen latinul. Gondos fogalmazású, szép kiállítású és szép pecséttel ellátott pergamen volt ez, semmiben sem maradt el a hasonló oklevelek európai színvonalától. Az adomány csak beiktatással emelkedett végérvényes jogerőre, ezt pedig az esetek többségében világiak hajtották végre az uralkodó megbízásából. Latinul nem tudtak, írni még kevésbé, az iktatást vulgáris nyelven hajtották végre, eredményét szóban jelentették. Látszólag ugyanaz a probléma merült fel ilyenkor, mint az adományozásnál, de itt még külön nehézség is jelentkezett, s ez abban állt, hogy Magyarországon ekkor a birtok legfontosabb jellemzője annak határa volt, nem jövedelmezősége vagy a rajta telepíthető jobbágy telkek száma vagy bármilyen más jellemző. A szóbeliség felől nézve ennek is megvolt a maga határozott formája: a birtok határát a határosok (commetaneus), a szomszédok és megyebeliek jelenlétében járták meg. A királyi ember és az ő emlékezetük volt hivatva megtartani a birtok határát. De ez az eljárás ki volt téve a szó elillanásának, a rövid élettartammal együttjáró veszélyeknek. Az írás sokkal hosszabb időre megőrizhette volna a határvonal emlékét. De bármennyire is különleges memorizálási képességekkel rendelkezett a középkori ember, a határ vonalát, jeleit, azok mennyiségét, minőségét szóban már aligha lehetett megjegyezni. Ezzel a legfontosabb szereplő, a királyi ember vált alkalmatlanná a feladat végrehajtására. Alacsonyabb szinten meg kellett ismételni azt a munkamegosztást, amit az adományoknál a király és a kancellária játszott. A hiteleshely embere, a testimonium írástudóként olyan feljegyzéseket készíthetett, amelyek összefüggő szöveggé formálhatták. Ennek a formulás részeit is érdemes lenne egyszer közelebbről vizsgálat alá venni. Az általam emlegetett rendszer tehát úgy működött, hogy a megfelelő pontokon egyházi személyekből álló testületeket kapcsolt be a kormányzásba, amelyek — az egyházi hagyomány szellemében — latin nyelvű írást állítottak ki a fontos jogi tényekről. Nagyszerű teljesítmény volt egyrészről, nagyon súlyos következményekkel járt másrészről, amikor az írásbeliség nagyobb arányú elterjedésének gátjává vált. *
