Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Fügedi Erik: IV. Béla adományai és a szóbeliség / 39–52. o.

FUGEDI ERIK IV. BÉLA ADOMÁNYAI ÉS A SZÓBELISÉG Az 1970-es évek második felében, az akkori Középkori Munkabizottságban a magyar nemesség szóbeliségéről adtam elő. Az előadás szövege a Mályusz-Emlékkönyvben jelent meg ,,Verba volánt... Középkori nemességünk szóbelisége és az írás" címmel.

1 Ennek a cikknek is megvolt a maga története. Amikor nekifogtam, igazán a nemesség írásbeliségét szerettem volna felderíteni, de a kezembe jutó forrásokból a szóbeliségnek olyan meglepő képe bontakozott ki, hogy a kitűzött téma ellenkezőjére fordult. Az eredmény annyira meglepő volt, hogy a címben is szóbeliség került az első helyre, de én akkor nem törődtem azokkal a következtetésekkel, amelyeket le lehetett vagy le kellett volna vonni. Az azóta eltelt időben aztán az történt, ami ilyenkor történni szokott: másutt és nem is egy területen akadtam bele a szóbeliségbe. A téma nem hagyott nyugodni, újra meg újra feltettem magamnak a kérdést, hogyan lehetett egy országot, amelynek a lakossága szinte teljes egészében írástudatlan volt, kormányozni; hogyan volt összeegyeztethető a magyar királyi kancellária oklevéladásának bizonyíthatóan magas színvonala a szóbeliség általános voltával. így jutottam arra a gondolatra, hogy egy határozottan különválasztható eljárás feldolgozását végezzem el. A kormányzás szempontjából elképzelésem szerint leginkább az iktatások vizsgálata felelhet meg arra a kérdésre, mit intéztek szóban, mit írásban, hol húzódott meg a kétfajta kultúra határa. Kiindulópontul IV. Béla uralkodásának 1245—1270 közötti negyedszázadát választottam, mert az azt megelőző tíz esztendő a tatárjárás miatt nem tűnt alkalmasnak erre a célra. Nem is maradt fenn ezekből az évekből annyi, hogy azt számszerűen értékelni lehessen. Az iktatás nyilvánvalóan ugyanolyan régi mint a királyi adomány maga, s az is köztudomású, hogy n. András uralmának végéig ezt a feladatot azok a poroszlók (pristaldus) látták el, akik a bíráskodás során felmerült alsóbbrendű teendőket is végezték. A rendszer azonban nem vált be, a poroszlókról kiderült, hogy megbízhatatlanok, az 1231:X. te. elrendelte, hogy nagyobb ügyekben csak a megyéspüspök vagy káptalana, kisebbekben a konventek tanúbizonysága mellett (testimonium) fejthessék ki tevékenységüket.

2 Ez a rendelkezés azonban nem az adományokra, hanem inkább a perekre vonatkozhat, mert egyrészt erre utal a causis verő minorum fogalmazás, másrészt több olyan iktatásról tudunk, amelyben változatlanul a poroszló egymaga járt el.

3 II. András, úgy látszik, mégsem tudta magát elszánni az intézmény felszámolására. IV. Béla alatt poroszlóról már csak három esetben van szó,

4 * A jegyzetekben használt rövidítések jegyzékét lásd a tanulmány végén. 1 Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. (Mályusz Elemér emlékkönyv. Bp., 1984. 107—130.) 2 F. Eckhart: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter (MIÖG Ergbd. IX. 1914. 11—15.), még az 1231: XXI tc-re hivatkozott, az új kiadásban (The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary 1000—1301. Ed. /. M. Bak, Gy. Bónis, J. R. Sweeney), Bakersfield (1989/40.) a rendelkezést a X. te. alatt hozza. 3 Pl. 1233: RA 518, ÁÚO I. 304, - 1234: RA 527, Sztáray O. I. 1. 4 1236: RA 612, CDS1

II. 9., - 1239: RA 658, CD IV/1. 146, — 1242: RA 727, ÁÚO VI. 326.