Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - IRODALOM - Kállay István: Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok (1848–1918). (Területi és települési kutatások 9.) Budapest, 1992 / 225–226. o.

Irodalom 225 KAJTÁR ISTVÁN MAGYAR VÁROSI ÖNKORMÁNYZATOK (1848—1918) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 212 p. (Területi és települési kutatások 9.) Az 1990:LXV. és a kapcsolódó törvények után a magyar önkormányzatok újjászületésének az időszakát éljük. Az újrakezdés azonban gyakran bizonytalan feltételek mellett történik, gondoljunk csak az önkormányzati vagyon meghatározására, vagy a pénzügyi források telepítésére. A szerző 1989—1990-ben tagja volt az önkormányzati törvényt előkészítő bizottságnak, így jól tudja, hogy az önkormányzati modellváltásnak több lábon kell állnia. Ilyen pl. az adott társadalmi-államszervezeti helyzet, az európai elvárás, a magyar önkormányzatok múltja, a rendszerváltás követelményei, az autonómiára váró feladatok, amelyek mind és külön-külön meghatározó jelentőségűek. A szerző abból indul ki, hogy a XIX. század történeti folyamataiban ismerős modernizációval állunk szemben, korszerű városi önkormányzatokat teremteni hagyományaink továbbvitelével, európai megoldásokkal, az aktuális feladatoknak megfelelő módon. És ez az önkormányzat-történeti kodifikációs helyzet a reformkortól a dualizmusig ismételten napirendre került. Kajtár István 1987-ben ,,A burzsoá városi jog kialakulása Magyarországon" címmel védte meg kandidátusi értekezését. A jogi szabályozás történeti vizsgálatát most kiegészíti a magyar városok szervezeti, személyzeti és vagyoni kérdéseinek az elemzésével. A munka mindenekelőtt áttekinti a XIX. századi magyar városi önkormányzat fejlődésének európai hátterét. A modern európai városi jog feudális gyökereinek bemutatása után az alapvető városi jogi modellek felvázolására kerül sor, különös tekintettel a közép-európai térség meghatározó városjogi megoldásaira, a porosz és az osztrák modellre. Külön kérdés annak a megválaszolása, hogyan szenvedett törést a sokat hangoztatott jelszó, amely szerint a szabad állam alapja a szabad község. A XIX. század eleji magyar városi önkormányzatok archaikus állapotainak megmutatása után részletesen tárgyalja a reformkori modernizációs törekvések egyik magas színvonalú termékét, az 1843—44. évi városi törvényjavaslatot. A magyar városügy polgári alapokra helyezése az 1848: XXm. törvénycikkel történt meg, a részletes kiépítést azonban a szabadságharc leverése lehetetlenné tette. Idegen hatásra következett be a Bach-korszakban a városigazgatás részleges modernizációja, abszolutisztikus politikai rendszerben, társadalmi legitimáció nélkül. Évek kellettek ahhoz, hogy az alkotmányos alapokra visszahelyezett városi önkormányzatokat törvények rendezzék. Erre 1870 és 1872 között került sor. A szabályozásra jellemző az, hogy egységes városi törvény nem került kiadásra, ami az urbanisztikai fejlődés számára kétségtelenül hátrányos volt. Korlátozták a városi képviseleti szervek társadalmi alapjait is, végül a kiegyezési politikai rendszer védelme céljából egyszerre adtak alkotmány védő funkciókat a vármegyék mellett a nagyobb városoknak, és érvényesítettek ugyanakkor velük szemben erős kormány felügyeletet. A magyar városi önkormányzatok mozgástere azonban európai mércével nézve is tág maradt. A munka bemutatja, hogy alakult át a feudális városhálózat nem kevés megrázkódtatással a polgári közjogi városkategóriák rendszerévé, ellentmondásokat hordozva, amelyek sokszor lehetetlenné tették, hogy jelentős urbanisztikai eredményeket felmutató, dinamikusan fejlődő városok magasabb jogi kategóriába kerüljenek. Külön kiemelendőek azok a táb-