Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - IRODALOM - Pálffy Géza: Unger Mátyás emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Szerkesztette: E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László. Budapest, 1991 / 219–224. o.

Irodalom 223 Gecsényi Lajos tanulmánya a magyar város- és hadtörténelem számára szolgál igen fontos, új adatokkal (145—158.). A szerző a nyugati szakirodalom ismérvei alapján — elsősorban Edith Ennen és Wilhelm Rausch munkáira támaszkodva — vizsgálja Győr városának un. erődvárossá (Festungstadt) válását a XVI—XVH. században. Bemutatja, hogy a Habsburg-vezetés — elsősorban Bécs védelme érdekében — mily módon segítette elő a vár és a város korszerű erőddé való átépítését (a külvárosok eltüntetésével) és a katonaság fokozatos berendezkedését (elszállásolás megoldása; a nyári bormérés jogának megszerzése; élelmezési ház, hadszertár felépítése; a katonákat kiszolgáló szakszemélyzet betelepülése; a telkek feletti rendelkezési jog megkaparintása stb.). Megismerhetjük azt is, hogy ezen új életfeltételek közt a városi polgárság miként védelmezte s bővítette kiváltságait mind a katonasággal, mind a káptalannal szemben; s mily módon vált a kelet-nyugati közvetítő kereskedelem egyik fontos irányítójává. Természetesen — mint azt Gecsényi Lajos maga is hangsúlyozza —, az erődvárosok magyarországi jelenlétének és szerepének vizsgálata csak további városok fejlődésének (Érsekújvár, Kassa, Komárom, Szatmár stb.) tanulmányozásával oldható meg. Tóth István György néhány köznemesi hagyatékban található bibliotéka alapján a XVni. századi vasi nemesség mentalitásának megismerésére tesz kísérletet (159—171.). Elsősorban egy-egy család több tagjának könyvtárát vizsgálva mutat rá a vallásos tárgyú könyvek gyakoriságára, s a nemesek egyéni érdeklődésének szerepére. Ezzel magyarázható szerinte, hogy míg az egyik családtag szinte csak kalendáriumokat olvasott, addig a másik „Berzsenyivel társalkodott", s a felvilágosodás eszméit tükröző könyvekkel gazdagította bibliotékáját. Kalmár János a Károlyi-levéltár országgyűlési följegyzéseit felhasználva tárgyalja a kontribúció kérdését az 1714. évi országgyűlésen (173—181.). Bemutatja Acsády Ignác, Dávid Zoltán és Szabó Dezső tanulmányaira támaszkodva az uralkodó és a rendek célkitűzéseit az 1715. évi összeírás s a katonaság ellátásával kapcsolatban. Megállapítja, hogy ,,az országgyűlésnek nagyon is érdekében állhatott az időhúzás, az adózás lehetőség szerinti elodázása". A „kötélhúzás" eredménye végül az lett, hogy a diéta az uralkodó 119000 porciós követeléséből csak 70000-et szavazott meg. Az udvar azonban ügyes taktikával 1715-ben ennél mégis lényegesen nagyobb terheket tudott Magyarországra hárítani egyszerűen úgy, hogy jó ideig nem vitte nyári táborba seregét. Poór János tanulmánya August Ludwig Schlözer 1777-ben megjelent hatalmas, rendszerező igényű művének, az Allgemeine Nordische Geschichtének magyar vonatkozásait és magyarországi fogadtatását vizsgálja (183—190.). A munka, mely már a XVIII. század második felében teljesen elfogadott ténynek tartja a magyar nyelv finnugor rokonságát, egyrészt a szláv népek élettereként említi Magyarországot, másrészt a magyarságot azon három nép közé (finnek, magyarok, oláhok) sorolja, melyek igen szorosan kapcsolódnak az északi népek történetéhez. Rámutat a korabeli Magyarország és Erdély etnikai tarkaságára, majd három időszakra bontva (pannon, avar és keresztény korszak) tárgyalja Hungária történetét. Schlözer könyvét azonban Magyarországon nem kísérte érzelmi azonosulás. Az Allgemeine Nordische Geschichte ugyanis összességében egészen másként jelölte ki a magyarság szerepét Európa történetében, mint azt nálunk a XVIII. század végén vallották. Hiszen a magyarságot nemcsak, hogy nem sorolta Európa ún. főnépei közé, hanem későbbi írásaiban még a magyarok Magyarországra való történeti jogát is megkérdőjelezte. Szögi László forrásközlése az 1573-ban alapított olmützi jezsuita egyetem magyarországi, erdélyi és horvátországi születésű hallgatóinak névsorát tárja az olvasó elé az 1576—1850 közötti időszakból a városi levéltárban fennmaradt egyetemi matriculák alapján (191—225.). Adattára kiegészíti és teljessé teszi Hellebrandt Árpád múlt századi, jóval kisebb időszakot áttekintő névsorát (Történelmi Tár. 1888. 196—208. pp.), mely annak idején