Levéltári Közlemények, 63. (1992)

Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. - Körmendy Lajos: Nemzetközi levéltári kapcsolatok Európában, 1981–1991 / 97–109. o.

Nemzetközi levéltári kapcsolatok Európában, 1981—1991 107 Kétségtelen, hogy a nyolcvanas évek általában kedvező politikai légköre segítette a kutatómunkát. A szocialista országok többségével bilaterális államközi egyezmények biztosították a többé-kevésbé zavartalan munkát, és néhány nyugati országgal (Görögországgal, Olaszországgal, Portugáliával és Spanyolországgal) is sikerült hasonló egyezményt kötni a hetvenes évek végén. Voltak kevésbé kedvező tapasztalatok is, így pl. Romániában az ismert politikai okok miatt 1983 óta nem tudtunk kutatásokat végezni, Franciaország szinte teljesen fehér folt maradt az elmúlt 15 évben. Sajnos drasztikus csökkenés következett be a feltárásoknál 1990-ben. Keleten felbomlott a szocialista tábor, és az állam- illetve levéltárak közötti szerződések de facto semmissé váltak. A nyugati országokkal kötött kulturális szerződésekből pedig a levéltárak szép lassan kikoptak, így egy ösztöndíj elnyerése szerencse kérdésévé vált. Nyílt titok, hogy egyre nehezebb feltárásra vállalkozó levéltárosokat találni. Egyrészt anyagi okok miatt, ugyanis a nyugati utaknál a gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan egyre súlyosabbá váltak a kiutazóra hárított utazási költségek. (Ez — többek között — etikai kérdést is fölvet: milyen alapon lehet a köz javára végzett komoly munkát követelni egy levéltárostól, aki ezt részben a saját zsebéből finanszírozza?) Másrészt probléma a nyelvtudás is: sokan azért nem pályáznak, mert nincs meg a kellő idegennyelv-tudásuk, A hungarika-kutatással szoros kapcsolatban áll a mikrofilmcsere, illetve -vásárlás. Ezt is sikeresnek tekinthetjük, hiszen az adott időszakban a központi filmtárba (Országos Levéltár) 1,9 millió felvétel külföldi eredetű mikrofilm került, ami kb. 210 folyóméterayi eredeti iratnak felel meg. Sajnos az évtized végén a filmcserék ugyanúgy befagytak, mint a hungarika kutatások. A hungarika-kutatásokon kívüli területeken korántsem kedvező a kép. A nemzetközi multilaterális szervezetekben közreműködő magyar levéltárosok száma csekély. Ennek hátránya mára már érzékelhetővé vált: amikor a rendszerváltozást követően hazáiik is nyitott Nyugat felé, illetve, amikor évtizedek óta nem remélt források nyíltak meg (a központi gazdasági levéltár építése) —, meghökkentően kevés a világlátott, tapasztalt, modern gondolkodású magyar levéltáros. Presztízsünk csökkenése lemérhető a nemzetközi rendezvényektől való távolmaradásunkkal is: a nyolcvanas években több olyan európai és világrendezvény volt, ahol Magyarország nem, vagy nem megfelelően volt képviselve. Tanácskozások rendezésére sem igen vállalkoztunk. Egyetlen kivétel az 1985-ös első európai konferencia volt, de az is csak azért volt lehetséges, mert az UNESCO jelentős anyagi támogatást adott. Nem jobb a helyzet a szorosan vett tapasztalatcserékkel sem. Bár esetlegesen sor került ilyen utazásokra, tudatos, hosszú távú politika nem érvényesült, pedig a magyar levéltárosoknak bőven lett volna mit tanulniuk külföldön: átmeneti levéltárak, mintavétellel történő selejtezés, levéltárépítés, informatikai alkalmazás — hogy csak néhány olyan területet említsek, ahol nálunk semmilyen, vagy csak nagyon kezdetleges eredmények vannak. A kitekintés hiányát valamelyest enyhítette a Levéltári Szemle, amely 1985 óta rendszeresen figyelemmel követi a nemzetközi szakmai élet jelentős eseményeit és eredményeit. Elsősorban a nyelvtudás, de talán az érdeklődés hiánya és a rossz információáramlás is azt eredményezte, hogy az elmúlt évtizedben csak elvétve vett részt magyar levéltáros külföldi képzésen. Csak egy jellemző példa: minden évben küldhetnénk levéltárosokat az előzőekben említett Stage-ra, de a vizsgált időszakban mindössze ketten él(het)tek a lehetőséggel. Bizonyára volna mit tanulnunk, mert azt a legbátrabbak sem állíthatják, hogy a levéltárosképzés megfelelő színvonalú ma Magyarországon.