Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Borsa Iván–Tóth István György: Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól, 1651–1658 / 83–142. o.

Benlich Máté belgrádi püspök jelentése 1651—1658 85 bi látogatás leírásával Benlich Máté lezárta jelentését, később azonban még függelékként 1658 május-júniusában tett Izsép—Kátoly—Lőcs útvonalú egyházlátogatását is hozzáillesztette. A fentiekből látható, hogy a püspök igen különböző utakat ír le, néha csak pár napra hagyta el a velikai kolostort, hogy valamely szomszédos falut meglátogasson, 1656 nyarán viszont a török hódoltság Belgrádtól legtávolabb eső részére, Gyöngyös környékére is elmerészkedett. Az utazás a török hódoltságban nem volt sem könnyű, sem veszélytelen, erre Benlich is gyakran utal jelentéseiben. A hódoltságban lakó katolikus püspök számára azonban sajátos módon nem a törökök jelentik az igazi veszélyt. Akiktől Benlich Máté igazán félt, azok a magyar hajdúk, akik miatt a hódolt területeken mindenütt veszélyesek az utak, még az igencsak délen fekvő Szeged környékén is — írja Benlich. Az út „roppant veszélyes a magyar hajdúk miatt", — írja Benlich — ők pusztítanak Pécs környékén is, és a hajdúk az okai, jegyzi meg, hogy a törökök nem mernek a mezővárosokon és várakon kívül lakni. Már az a tény is különösnek tűnhet, hogy a katolikus püspök többé-kevésbé háborítatlanul bejárhatta török uralom alatt álló egyházmegyéjét, hiszen Benlich nem kényszerült titokban utazni, útjának minden állomásán misézett, prédikált, bérmált, minden alkalommal ,,sok nép gyűlt össze", ami aligha maradhatott volna titokban a török hatóságok előtt. Még különösebb azonban az, hogy Benlieh — és vele együtt nyilván a hódoltságban élő katolikusok — egyfajta sorsközösséget éreztek a törökökkel. Benlich soraiból nyilvánvaló, hogy a magyar hajdúktól sokkal jobban félt, mint a török katonáktól, hiszen ez utóbbiakat némi itallal általában meg lehetett békíteni. A veszprémi egyházmegyében fekvő négy plébániát meg sem meri látogatni a magyar hajdúktól való félelmében, „akik állandóan arrafelé száguldoznak". Az egykori Bács megye területe, bár nagyon termékeny, alig lakott, mert ezen a vidéken, mely „sima mint a tenger", írja a hegyekhez szokott bosnyák pap, sokszor ütnek rajta a lakosokon a hajdúk, akik Felső-Magyarországról jönnek, és elnéptelenítik a környéket, fosztogatnak, gyújtogatnak, sokakat rabságba hurcolnak. Elsősorban a katolikusokat ragadják el a hajdúk, állítja Benlich — a hajdúk között nyilván sok követte Kálvin tanait. A katolikus lakosok és a törökök érdekei sokszor egybeestek, hiszen a török hódoltságba messze bekalandozó magyarok a helybeli keresztény lakosságot pusztították, és portyáik ellen, paradox módon, a törökök védték meg őket. Eme ellentmondásos helyzet különösen jól érzékelhető akkor, amikor Benlich Bács megyéről szólva elmondja, hogy „ebben az évben a hajdúk egy faluról elrabolták a plébános atyát, és rabságba hurcolták, majd felkeltek a törökök és a keresztények, és kiszabadították (a plébánost.)" Ha Benlich jobban félt is a hajdúktól, mint a törököktől, viszonya ez utóbbiakkal sem volt felhőtlen. A püspök tudott egy kicsit törökül, és ez nyilván segítette az érintkezésben a török tisztségviselőkkel, valamint — mint ez jelentéséből és leveleiből kitűnik — a budai pasa parancslevelével és egyéb „szükséges levelekkel" is rendelkezett. Ha a felső szintű török hatóságok eltűrték is a katolikus főpap utazását a félhold uralta területen, Benlichnek a szó szoros értelmében a saját bőrén kellett tapasztalnia, hogy ez a jóindulat koránt sem védi meg az alsóbb hatóságok zaklatásaitól. Temesvárott hiába mutatta be a budai pasa levelét, bíróság elé citálták, mondván, hogy Benlich velencei kém, aki azért járja be a vidéket, hogy fellázítsa a törökök ellen a népet. Börtönnel és halállal fenyegették meg a püspököt, és kilátásba helyezte a török főtiszt azt is, hogy az összes keresztényt kiűzi Temesvárról. A pasát végül