Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - KRÓNIKA - Kálnoki Kis Tamás: Magyari László (1902–1988) / 337–338. o.

338 Krónika A közgyűjteményi területre 1927-ben került. Az Országos Széchényi Könyvtárban kisegítő szolga lett, és mint ilyen kapaszkodott azután szépen felfelé az altiszti ranglétrán, másod-, később elsöosztályú altisztté lépve elő. Megbízható embere volt páratlan értékű nemzeti gyűjteményeknek (Országos levéltári kinevezése 1942. január 1-jei hatályú). A rá emlékezők még ma is igyekvőnek mondják, szorgalmát, szolgálatkészségét minősítve általa. Valóban ilyen volt: idős korában, nyugdíjasként is igyekezett a tőle egykor megszokottat nyújtani, mennyiségben és minőségben egyaránt. Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy esetében különleges értelmet nyer irodalmi munkásságának említése, amely sajátos a maga nemében, mint az a pálya, amelyet több mint nyolc évtized alatt Magyari László befutott. Csendes gyűjtőszenvedéllyel hordta össze, szedte jegyzékbe a szépséges címereslevelek közül azoknak az adatait, amelyeken madárábrázolásokat talált (Aquila 63 — 64. évf. 1956 — 57. 249-258. p., 66. évf. 1959. 237 — 255. p.). Valószínűleg azért választotta éppen ezeket, mert vonzódott az ég madaraihoz, a természet kitapintható csodája a madarak által került leginkább közel hozzá. Ismerte és szerette őket és egy időben preparálta is a szakemberek által arra kiválasztottakat, értő igényességgel. Egy alkalommal szimpatikus büszkeséggel mutatta meg e sorok írójának azt a hozzá intézett levelet, amelyet egy neves ornitológus vetett papírra, midőn gyűjtőszenvedélyének kuriozitására és szaktudományi hasznosságára rácsodálkozott. A madárvilág, a madarászat és solymászat nyomait mindig érdeklődéssel kereste, kutatta. Szerencsés kézzel máskor is talált és publikált ilyeneket (Aquila 55. évf. 1959. 257—258. p., Természettudományi Közlöny 7. évf. 1963. 91. p.). Alkotó keze volt, meg kísérletező. Ráérzett a pecsétekre nehezedő történelmi idő roppant súlyára, amely a valóságban repedések, sérülések formájában adta létezésének tanújelét. Ösztöneivel tájékozódott ezen a téren, és tudós kollégáinak segítségével is, amikor védte, óvta, restaurálta a közülük leginkább rászorultakat. Mások talán féltve őrzött titokként kezelték volna nehezen megszerzett ismereteiket, tapasztalataikat, ő nem ilyen volt. Örült, hogy neki sikerült menteni a menthetőt, s a munkafolyamat leírásával másokat is megörvendeztetett. Tehetsége és tiszte szerint vigyázta a rábízott (családi) levéltárakat. A mára még megőrizni, átörökíteni sikerült iratanyag rendjében az Ő keze munkája is benne van. Meg lépéseié, a hosszú, végeláthatatlan kilométerek vándorútján, amelyen szakavatott kutatói kezekbe juttatta, majd onnan féltő gondossággal helyükre visszahordta a történelmi dokumentumokat. Azért, hogy úgy maradjon minden, ahogyan megálmodták, megszervezték a hajdanvoltak életük, világuk szempillantásnyi történéseit, beleírva a levelek sorbarázdái közé. A koalíciós időkben Magyari Lászlót levéltári tisztté, ezt követően főtisztté (1948 — 1950), illetőleg a közalkalmazotti nomenklatúra kifejezéstelen terminus technicusa szerint (fő)munkaerővé (1950 — 54) minősítették át. Az igazi, eladdig elképzelhetetlen áttörés életében 1954-ben következett be, amikor is több évtizedes közgyűjteményi munkássága és a levétári anyagismeret terén szerzett jártassága alapján tudományos státusba (segédlevéltáros) emelték át (1954 — 1966). Több jel mutat arra, hogy erre élete végéig igen büszke volt. Az aktív szolgálatból 1966. április 30-án vonult nyugalomba. Levéltári munkája mellett és után, meg a hétvégeken veresegyházi telkén jó szívvel időzött. Féltette a kertet és a természet csendjét az érzéketlenektől. Mert az ő verítékének gyümölcseit termettek meg ott a fák. Néha feltette magának (mások előtt) a gyötrő kérdést: vajon az utána következők becsülik-e majd annyira darabka földjét, amennyire ő megbecsülte azt? Nem jut-e kótyavetyére talmi értékekért, pillanatnyi igényeket kielégítő luxuscikkekért ? Öreg korában fiatalos hévvel emlékezett, régiekre; kortársaival, kartársaival — alkalmas időben — jóízűen elbeszélgetett. Vidám volt, értette a tréfát és jó viszonyban állt aktív munkatársaival. Akkortájt kedves kollektíva dolgozott Laci bácsi közvetlen környezetében. Egy-egy pillanat hangulatára nagyon emlékezem még. Szinte magam előtt látom most is őt, amint apró nagyítójával vizsgálja a hívóból frissen kikerült filmfelvételeket, vagy szemét pihentetendő, meg-megállva sétál, majd félrehúzódva dohányzik a munkahelyi folyosó valamelyik szegletén. Aztán egyszer csak elmaradt. Nem vállalt több levéltári munkát — ereje fogytán lehetett. De a nyugdíjas összejövetelekre rendre eljárogatott. Ilyen alkalmakkor meglátogatott, találkoztunk még. Majd hosszúnak tetsző szünet következett. Míg egyszer csak megkondult a harang, meglendült a fekete zászló őérette is: 1988. június 15-én temették. Káinoki Kis Tamás