Levéltári Közlemények, 60. (1989)
Levéltári Közlemények, 60. (1989) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Hajdu Lajos: Bűnözés és büntetőbíráskodás Erdélyben (valamint a Partiumban) a jozefinista büntetőjogi reformok előtti években / 219–321. o.
232 Hajdú Lajos tással és házasságtöréssel vádolt polyáni Imre Mihály perében például 51 tanú vallomását vette jegyzőkönyvbe a kiküldött vizsgálóbizottság, a házasságtörés elkövetéséről azonban a legtöbb tanú csak hallomásból {ex auditu) vallott, mindössze két szemtanút (ocularis testis) tudott a vád összeszedni, de minthogy a vádlott „hütös társa nemhogy fejére állatt volna [a feleség tehát nem kívánta férjét halállal büntetni], sőt inkább most is vélle cohabitál [feleségeként él]," ezért csak vagyoni büntetést kapott Aranyos-szék Állandó Táblájától. 25 A vád bizonyításához szükséges vizsgálatot rendszerint 2—3 kiküldött személy hajtotta végre: többnyire a Tábla valamelyik bírája (assessor-a vagy vicetisztje) és 1 — 2 „táblabíró" (számfeletti ülnök), ezeket a források királyi embereknek (regius) nevezik. Egy-egy ilyen vizsgálat többnyire pár napig tartott és azzal kezdődött, hogy a kiküldöttek összeállították a kérdéseket: mit kívánnak tudni a gyanúsított előéletéről, a cselekmény elkövetésének körülményeiről, arról, hogy abban milyen volt a befogott személy szerepe stb. (Magyarországon az ilyen kihallgatási tervet nevezik ,,deutrális kérdések"-nek). Az ilyen vizsgálati jegyzőkönyvek sokszor vaskos füzetek, amelyekben az első „vallók" (fátensek) rendszerint még valamennyi kérdésre válaszolnak, a hosszú sor hátsó felében lévők viszont többnyire csak néhány kérdésre (amire nem tudnak, ott „nihil" a bejegyzés), de az is gyakori, hogy a valló „csatlakozik az előtte szólóhoz", mást ő sem tud a feltett kérdésre mondani. A vizsgálat végrehajtása természetesen nem volt olcsó dolog: fizetni kellett a bizottság tagjainak úti- és szállásköltségét, napidíját, de a terheket az is növelte, hogy a tanúkat „hiteltetni" kellett, azaz vallomásukat a bíróság székhelyén (többnyire a praetoriumban, székházban) személyesen meg kellett erősíteniök. A gyakorlatban ezt rendszerint a megye vagy szék valamelyik viceofficiálisa (alkirálybíró stb.) és a Tábla két ülnöke, valamint egy jegyzőkönyvvezető előtt kellett — meghatározott előírások szerint — végrehajtani. Először figyelmeztették, sőt esküvel kötelezték a tanút az igazmondásra, majd felolvasták a kérdőpontokat és a tanú azokra adott válaszait egyenként, minden esetben megkérdezve, hogy azt helyben hagyja-e, vagy netántán módosítani kívánja. Utána ismét fel kellett olvasni a jóváhagyott vallomást és — amennyiben a fátens elismerte valóságát — el kellett látni a hitelesítési záradékkal. Ez újabb — olykor jelentős — költségekkel járt a büntetőperben. Előfordult azonban, hogy a hiteltetés — a tábla rossz munkája miatt — elmaradt, ezt a vádlottak rendszerint kifogásolták és ilyen mulasztás kihatott a per végső lezárására is. Háromszékben történetesen Kézdi-szék alkirály bírája, Benkő János azzal vádolta a több mint negyedéve őrizetben levő Timárnét, hogy ,,esztena emberekkel meg saját vejével parázna életet élt", be is terjesztette az erre vonatkozó vizsgálati jelentést (jegyzőkönyvet). A vádlott azonban kifogást emelt a jelentés ellen, mondván, hogy ,,authenticálatlan lévén in próbám nem assumáltathatik"'. 26 Mindezek — és egyéb okok — miatt a vádló hiába akarta Timárnét „halálai büntetetni", hiába vallotta két tanú, hogy egy ágyban, egy takaró alatt látta egyidejűleg anyóst és vejét — a bíróság „harmincz jo kemény, egyhéjú korbátsütésekkel" verette csupán meg és előírta, hogy „a vejével való gyanús társalkodástól magát meg őrizé". A vő büntetéséről a forrás hallgat. A per következő szakaszában a vádlott vagy ügyvédje általában kifogásokkal élt egyik vagy másik tanú ellen többnyire azt állítva, hogy haragosa 25 OL, F-46: 3306/1783. 2G „minthogv nincs hitelesítve, bizonyítéknak nem fogadható el". OL, F-46: 3306/1783.
