Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 1. - IRODALOM - Szőke Domonkos: F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Budapest, 1987 / 150–151. o.

Irodalom 151 a szerteágazó figyelemből, néhány nagyon jelentős részmunka kivételével, kimaradt a forradalom intézményi és miniszteriális szerveződósének az elemzése. F. Kiss Erzsébet kötete ebben a vonatkozásban is hiánypótló munka, amely nemcsak szakszerű kidolgozásával, hanem részletekbe menő, aprólékos feltáró munkájával is igen hasznos munkát tett a magyar történetírás asztalára. A magyar politikai reformtörekvések egyik fontos mozgatója a XIX. század első felének végén az az alkotmányos sérelem volt, hogy a bécsi központi hatóságok nem biztosítottak kellő képviseleti lehetőséget a magyar ügyek intézésére a birodalom keretei között. A reformellenzék politikusai is rájöttek arra, hogy a feudális jogszokás mellett működő diétán nincs lehetőségük arra, hogy biztosítsák az ország kormányzását, és garanciát kapjanak a polgári átalakítás sikerre viteléhez. S mint ahogyan a szerző nagyon helyesen hangsúlyozza, a reformellenzék alkotmányos biztosítékokat és polgári intézményi kereteket kívánt arra vonatkozóan, hogy a polgári átalakulást szolgáló reformelképzelések sikeresen megvalósuljanak. Azt azonban a kortársak is világosan látták, hogy egy ún. nyugati mintájú, s annak megfelelően sterilen tiszta polgári intézményi és igazgatási keret Magyarországon nem teremthető meg, s hogy az országnak, főleg történelmi múltjánál fogva, Ausztriával közös ügyei vannak, melyeket csupán csak „történeti megfontolásból" sem lehet figyelmen kívül hagyni. Tovább bonyolította a helyzetet az a körülmény, hogy a nemesi társadalmi bázisú reformellenzék az ország intézményi átalakításának megvalósításában nemcsak a polgári átalakulás garanciáját s annak feltételét látta, hanem ugyanezen intézményektől várta politikai befolyásának további fenntartását is. Pontosabb megfogalmazásban a volt nemesi megye „polgárosítottabb" intézményi átépítésén fáradozott. E rövidre szabott recenzió természetesen nem teszi lehetővé a nagyívű munka számtalan erényének a felsorolását, még azok szűkszavú összegezését sem. Csupán arra szorítkozhat, hogy teljesen önkényesen, a monográfia néhány tanulságát summázza. A szerző a könyv műfaját nagyon szerényen, hatóságtörténeti feldolgozásként jelölte meg, de választott tárgyát nem tudta volna ilyen magas szinten megoldani, ha a korszak általános politikatörténeti tényeit, valamint, ha a főbb társadalmi mozgásokat figyelmen kívül hagyja. A kötet a minisztériumok szervezeti működésének, valamint irányításának leírását tartja fontosnak, de azt azért a szerző világosan látja és láttatja, -hogy a kormány (döntően a Batthyány Lajos által vezetett kabinet) működése sajátos erőtérben zajlik: a Habsburg-vezetés a magyar kormány intézkedéseit túlzottan forradalminak tartotta, s nem hagyott kétséget afelől, ha szűnik a forradalmi szorítás, azonnal támadásba lendül; ugyanakkor a magyar liberális nemesség politikai képviselői is tudták, őket a forradalom segítette ugyan hatalomra, de ennek ellenére kerülni akarták a nyílt szakítást az udvarral. A polgári kormányzást csupán ezen koordináták figyelembevételével lehetett gyakorolni. A monográfia szerkezeti tagoltsága világos, indokolt a szerzőnek az a törekvése, hogy először a kormányzás három etapját különíti el, s ezt követően a szakminisztériumok működési rendjét, s azok személyi feltóteleit elemzi. Az egyes szakminisztériumok működésének leírása igen tárgyszerű, s már önmagában az is jelentős eredmény, hogy mai, pontosabban a polgári korból megszokott működési mechanizmustól lényegesen elütő magyar polgári irányítási intézmények ügykezelését és hatásköri érvényességét leírja. Igen fontosnak tartjuk a szerzőnek azon törekvését, hogy az egyes tisztségek tényleges betöltőjéről igyekszik rövid, néhány mondatos jellemzést adni, ami nem egy esetben módosítja azt a képet, ami róluk a történeti irodalomban és az utókorban él (pl. Mészáros Lázár, Görgei Artúr, Szemere Bertalan stb.). F. Kiss Erzsébet kötetét ismertető recenzens nem hallgathatja el annak megemlítését, hogy igen szakszerűen, jó stílusban megírt munkát ajánl további olvasásra. E munka kézikönyve lehet nemcsak a szakma szűkebb művelőinek, de használata pl. az egyetemi oktatásban jelentékenyen könnyítheti oktató és hallgató munkáját. A monográfia végén található életrajzi összegzés könnyíti a jobb tájékozódást, s olyan neveket ment meg az utókornak, melyek többre érdemesek, semhogy a történeti feledés homályába süllyedjenek. Szőke Domonkos